„Vele maradok, mert őt választom,
minden nap, amikor felkelek, minden nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk
egymásnak vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra és újra őt választom, ő pedig
engem.”
Habár kezd darabokra hullani a világ, amit Tris, Tobias és a többiek az
otthonukként ismertek, úgy tűnik, végre fény derül az igazságra. Miután
sikerült megosztani a féltve őrzött titkot az emberekkel Edith Prior videóján
keresztül, semmi sem lesz ugyanaz. Tobias anyja, Evelyn mindenkit a csoport
nélküliek zászlója alatt akar egyesíteni, egyesek pedig semmiképp sem tudják
elképzelni életüket a megszokott tradíciók, vagyis a csoportok léte nélkül.
Természetesen mindenki szeme előtt ott lebeg a kérdés: Vajon mi van a kerítésen
túl? Még nagyobb lesz a káosz az emberek közt, az igazsággal pedig új problémák
és ellenségek jelennek meg.
Röviden: A könyv, amiben senki sem
halott, akit eddig annak hittünk, mindenki meghal, akiről nem hittük volna, és
alapjáraton a „MI VAAAN?” kérdés lebeg lelki szemeid előtt.
Imádok disztópiát olvasni, de tényleg.
Lenyűgöző nézni, ahogy az író kibont előttünk egy izgalmas, új világot. Viszont
a disztópikus sorozatok hátulütője, hogy a befejező
kötetük egyszerűen egy séma alapján készül, sajnos még nem sok kivétellel
találkoztam. A séma a következő:
lázadás, tervszövögetés az elnyomók ellen, a kormány megdöntése, áldozatok,
senki sem az, akinek látszik, újabb akciók, bla bla bla. Ezt a részt egyszerűen
annyira nem szeretem, hogy szemforgatva, türelmetlenül lapozom át. Nagyjából
ezért nem szerettem annyira a Hunger Games trilógia befejező kötetét, a
Mockingjay-t sem.
Ez akkor jutott eszembe, mikor
újraolvastam az Insurgentet, hiszen
szinte semmi nem maradt meg belőle. Már azon is picit nehéz volt újra átrágnom
magam, de reméltem, hogy Veronica Roth
nem esik bele ebbe a hibába, hiszen a Divergentet
annyira imádtam.
Pedig sajnos Roth is egy szövögetős,
tipikus lázadós sztorit tárt elénk, ami sajnos nagyon hidegen hagyott. Az, hogy gyorsan kiolvastam csak annak köszönhető,
hogy nagyon kíváncsi voltam a sztori végkimenetelére, na meg mert iszonyatosan
hosszú a várólistám.
Nem ez volt az egyetlen oka annak,
hogy nem igazán tetszett a könyv, de
ez volt a fő. Nem tudom, hogy én emlékeztem jobbra, vagy Veronica Roth most
tényleg nagyon alulmúlta-e magát… mindenesetre, lejjebb folytatom SPOILEResen!
---
---
Valahogy a második problémám a
könyvvel az lenne, hogy nehéz volt
szeretni. Egyrészt, mert Roth most valahogy nem fektetett túl nagy
hangsúlyt az érzelmekre, inkább a cselekményre
akart fókuszálni, ami szerintem visszafelé sült el.
Másrészt a szereplők. A mellékszereplőknél valahogy jelen volt a
karakterfejlődés, kíváncsian figyeltem a sorsukat. Christinát, aki eddig rendkívül közömbös volt, nagyon megszerettem.
Uriah szinte kisétált a lapokról,
annyira sikerült őt megeleveníteni. És akkor ott voltak a főszereplőink, Tris és Tobias… már-már fizikai fájdalmat okozott a kommunikáció hiánya
köztük. Egy örökös körforgásba kerültek, amiben Tris felelőtlenkedik,
hatalmaskodik, és ő hordja a nadrágot a kapcsolatban, Four pedig beemózik,
hisztizik, és teljesen kifordul magából. Újra
és újra. Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy hol van a Divergentes
Tris és Four, azzal a hihetetlen dinamikával és szerethetőséggel? Mondhatnánk,
hogy a körülmények tették őket ilyenné, de sajnos én inkább írói gondatlanságnak nevezném. Ennek
ellenére volt pár kedves jelenetük, de sajnos, az ő szempontjukból azt kívánom,
hogy ezt a könyvet hadd töröljem az agyamból, és inkább valami fanfiction
befejezéssel helyettesítem.
Szólnom kell a formáról is: váltott nézőpontos a kötet! Először a
trilógiában. De akár maradhatott volna csupán Tris nézőpontja is, annyira
megkülönböztethetetlen volt a számomra, hogy kinek is a fejében vagyunk. Mert
Tris és Four tényleg olyan, mintha egy személy lennének? Vagy ismét egy írói
gondatlansággal állunk szemben? Nagyon szeretném hinni, hogy az első, de
mindenki döntse el magának.
És a váltott nézőpont problematikájával el is jutunk A Könyv Végéhez. A naiv rajongó azt gondolta, hogy most jól belelátunk Four lelkébe, ami kellett is, hogy megtudjuk min emózik már megint. Én is ezt gondoltam. Aztán megvilágosodtam.
Miért pont a trilógia utolsó részébe
ékeli bele az írónő ezt a technikát? Talán mert nem mehetne tovább a regény, ha
a narrátora kileheli a lelkét? Bizony… Veronica
Roth meglépte, amit eddig nem sokan mertek, és ezért becsülöm, habár jobban
is tehette volna. Tris Priort, főszereplőnket és narrátorunkat bizony kivégezte
Roth, így Tobiasnak kellett továbbvinnie a narrátor-szerepet és a történetet.
Tudtam, hogy Tris lételeme a
felelőtlenség és önfeláldozás, de ez a
csavar meglepett. Tudtam, hogy valami gubanc lesz a végén, de azt hittem
valamelyikük emlékezete törlődni fog, nem ilyen drasztikus vége lesz. Egy
ponton felzaklatott, bevallom,
amikor Four visszajön, és megtudja mi történt, egy kicsit el is pityeredtem.
Másfelől viszont nem jött át teljesen.
Először is a tény, hogy Tris milliószor került veszélyesebb helyzetbe. A
beavatáskor majdnem megölték többször is, menekülés közben, nem hatott rá a
halálos gáz, majd ezek után szimplán az okozza a halálát, hogy LELÖVIK? És
ekkor ismét cikáztak bennem a kérdések. Ez
most direkt volt? Mert ha igen, akkor tényleg inkább szomorú, mint furcsa,
hiszen a regényben szerintem pont a brutalitás, és az értelmetlen halálok voltak iszonyatosan tragikusak. De pont ez volt
a furcsa, hogy egyszerűen nem csak Trisé, hanem összeadódva például Uriah
halálával.
Ennek ellenére tetszett, hogy a vége pozitív jövőt sejtetett, a szereplők a
sok tragédia után nem összeroskadtak, hanem tudták egymást segíteni.
Engem is meglep, hogy nem Tris
halála, hanem a regény minősége rázott meg jobban, és emiatt kell lepontoznom.
Sajnálom, hogy így kell búcsúznom ettől az ígéretesnek indult sorozattól, ennek
ellenére a Divergentet valószínűleg még sokszor újraolvasom majd, és bérelt
helye van a szívemnek. Éééés várom a filmet is!
(A bejegyzést visszaolvasva elég
jószívűen pontozok. De sebaj.)
