Gabriel Garcia Marquez - Száz év magány

„ – Feleségül veszem Rebecát – mondta.
Pietro Crespi ezt mondta: – De hát a húga.
– Nem számít – felelte José Arcadio.”

José Arcadio Buendía és felesége néhány barátjukkal a tengerhez igyekeztek, de túl hosszú volt az út, visszafordulni nem akartak, ezért új falut alapítottak: Macondot. Hamarosan megszületett első gyermekük is, később pedig sok generációnyi Buendía akik életét – csak úgy, mint a faluét – végigkísérhetjük a regényben.

Ebben a bejegyzésben ne irodalmi értékelést várjatok, hanem egy 17 éves (11 hónapos és két és fél hetes) véleményét egy kötelező olvasmányról.
Mert a Száz év magány az volt, kötelező, és először eléggé tartottam tőle, hiszen a Szerelem a kolera idejébenbe belekezdtem, de egy hasonló mozdulattal be is csuktam. Itt is kellett néha küzdenem – gyakran nem magával a könyvvel, hanem a röhögéssel – de igazándiból megérte, hiszen végeredményben tetszett, a könyv befejezésétől pedig totál eldobtam az agyam.

Olvasás közben pedig másokat is felfedeztem. Például azt, hogy milyen érdekes, hogy nemrég még a középkori irodalommal szenvedtem, most meg már olyan író művét vesszük irodalmon, aki még most is él. Persze végzősként épp ideje volt, csak furcsa visszagondolni rá.

A másik, amire rájöttem, hogy milyen jól érzékelhető a kötelező olvasmányok alapján, hogy öregszik az ember. Ennek a legfőbb eszköze a szex a könyvekben. De most komolyan! Talán az orosz/francia realizmusban volt rá először példa, de inkább csak utalások… komolyabban már idén jött, mégpedig az Édes Annával, és a Száz év magányban teljesedett ki. Szóval öreg vagyok, na.

Nos, rendes gyerekként kiolvastam a Száz év magányt, de nem a legegyszerűbb olvasmány. Eléggé sokgenerációs a család, belterjesnek is mondható, a spanyol neveket nem mindig bírtam megjegyezni, ráadásul mindenkit ugyanúgy hívnak a családban, szóval érdemes olvasás közben egy kis családfát rajzolni, amit nézegethetünk olvasás közben, ha eltévedünk a kusza szálak közt.

Mindenesetre a névörökítésnek megvan a maga szépsége is, hiszen érdekes nézni, hogy a családban ugyanazt a nevet kapó tagok milyen hasonló jegyeket birtokolnak.

Egy kis negatívum még: a történet egyértelműen elég sok időt foglal magába, hiszen kb. 7 generáció és a falu sorsa, és ez egy kitalált helyszín ugye, viszont eleinte nagyon zavart, hogy nincs benne pontos időjelölés, csak találgatni lehetett a megnevezett valós történelmi személyek és események alapján. De még a szereplők kora is nagyon ritkán van említve.

Emellett néha érdekes részek vannak a sztoriban, ami számomra inkább kissé nevetségessé tette.

De tényleg nagyjából ennyi volt a negatívum, a többi része tetszett. Főleg, hogy milyen jól látszik a falu fejlődése, mintha magának az emberiségnek a fejlődését látnánk.

És ahogy épp tanuljuk irodalmon, a mágikus realizmus – tényleg akár valóságos is lehetne a történet, de Marquez teletűzdeli természetfelettivel, népi hiedelmekkel. Például a szellemek jelenlétével, vagy amikor Rebeca megérkezik a családba és magával hozza az álmatlanságot.

Természetesen ott van még a Buendía „családi átok” is. Mivel az Iguarán és a Buendía család között gyakori volt a házasodás, José Arcadio Buendía és Ursula családja is attól tartott, hogy mivel unokatestvérek, malacfarokkal fog születni a gyerekük, hiszen már volt rá példa a családban erre. Ez a tény tulajdonképpen minden generációt végigkísér, még ha ők nem is tudnak róla, az olvasókban okoz egyfajta feszültséget.

A vége pedig valóban agyeldobós volt számomra. Egyrészt valamennyire a szívemhez nőttek a szereplők, és mindig rengetegen voltak a családban, ezért a végén iszonyatosan furcsa volt, hogy milyen kis létszámúvá vált a Buendía familia, és egyben egy kicsit szomorú is volt, ahogy maga a legvége is, de valahogy ideális volt, teljessé tette a történetet.

Erős négyest kap tőlem a könyv és újraolvasásra esélyesnek tartom!

Most pedig megyek szalagavatózni!