2011. április 23., szombat

Evelyn Waugh: Utolsó látogatás

Drága Charles,
az íróasztal fenekén találtam egy doboz ilyen levélpapírt, tehát kénytelen vagyok írni neked, hogy meggyászoljam elvesztett ártatlanságomat. Sose látszott életképesnek szegény. Az orvosok kezdettől fogva lemondtak róla.
[…]
Aloysiust semmi esetre sem viszem magammal Velencébe. Nincs rá szükség, hogy mindenféle rémes olasz medvékkel barátkozzon össze, s eltanulja tőlük a rossz szokásaikat.

Egy tiltott szerelem és az ártatlanság elvesztése a második világháború előtti Angliában. 1925, Oxford. A jóképű Charles Ryder, középosztálybeli diák összebarátkozik a lángoló és nagyvilági életet élő Sebastiannal, Lord és Lady Marchmain fiával, aki meghívja a fiatalembert lenyűgöző családi kastélyukba, Bridesheadbe. Új környezete elvarázsolja, Sebastian gyönyörű húga, Julia pedig elcsavarja a fejét. Miközben érzelmileg egyre jobban kötődik a testvérpárhoz – Sebastian a legjobb barátja, Julia a szeretője – Charles minden egyes látogatásakor új és új felállás lesz érvényes a hármójuk kapcsolatában, amelynek legfőbb okozója a zsarnoki természettel és buzgó katolikus vakhittel megáldott anya személye.

Ez a leírás mintha inkább a könyvből készült filmet jellemezné. Amit én láttam még az év elején. És sajnos az én életemben meg van az a majdnem mindig előkerülő törvényszerűség, hogy nem tetszik az a könyv, aminek már azelőtt láttam a filmváltozatát. Pl. P.S. I love you, Csillagpor. Mindkét filmet egyszerűen imádtam, a könyv viszont csalódás volt. Talán túl nagyok voltak az elvárásaim? Vagy talán tényleg jobb volt a film?
Sajnos ezt éreztem ennél a könyvnél is. A film tetszett és a könyvet is imádni akartam, az elején nagyon jó is volt, de nem jött össze.
Evelyn Waugh (akiről kiderült, hogy tévhiteimmel ellentétben férfi) regényének elbeszélője Charles Ryder. A középkorú férfi a második világháborúban szolgáló katonaként visszatér életének egy fontos helyszínére, Bridesheadbe. A történet tulajdonképpen az ő visszaemlékezése.
Először egyetemi barátjával, Sebastian Flyte-tal látogatja meg a fiú családjának otthonul szolgáló impozáns kastélyt, így csöppen bele a bonyolult családi életbe is és egyben így változik meg saját élete is. Különleges barátság szövődik közte és Sebastian között, elmerül a különböző élvezetekben, megvalósítja álmát, hogy festő legyen.
Az egész regényben megvan az a „régi világ hangulat”. A cselekmény a két világháború közt játszódik, mégsem kapnak túl nagy szerepet a történetben.
Valahogy úgy éreztem, mintha két különböző történetet vagy két író alkotását olvasnám. A könyv első felét valóban imádtam, az oxfordi éveket. Leginkább Sebastian miatt, aki talán az egyik legszerethetőbb figura akit valaha is alkottak az irodalomban. Habár a fiú alkoholista és több élvezetet talál a mértéktelen szórakozásban, mint a munkában, ő az akinek mélyebb rétegeit is bemutatja a szerző. Sebastian személyisége egyszerűen kedves, egy kissé naiv, mindenhová magával cipeli Aloysius nevű játékmackóját, akit egyenrangú társként kezel, lelkileg rendkívül befolyásolható és iszonyatosan félti Charles-szal való barátságát.
Aztán ahogy Sebastian eltűnik a történetből… nem is tudom, mintha eltűnne az egész érzelmi világ. Ekkor tűnt fel, hogy Charles mennyire jellegtelen szereplő és inkább negatív tulajdonságai vannak. Legjobb barátját nagyon könnyen elfelejtette, a gyerekeit nagyon könnyen elfelejtette a szeretője kedvéért, majd a végén a szeretőjét is menni hagyta és valahogy a könyv egész második fele annyira üres. Nem jött át.
A film azért volt jobb, mert az sokkal érzelmesebb volt szerintem. A két testvér és Charles kapcsolata sokkal jobban kiéleződött, a bigott anyuka karakteresebb, unszimpatikusabb figura volt, meg úgy amúgy az összes karakter kidolgozottabb volt.