Yay! Paperwhite tulajdonos lettem!

Kicsivel több, mint egy hete én is beléptem a büszke Kindle Paperwhite tulajdonosok közé. Erről fogom megosztani nagyon friss élményeimet, a számokat, adatokat többnyire mellőzve, mert az igazán nem érdekel senkit sem.

Tavaly májusban szereztem be az első Kindle-ömet, egy harmadik generációsat, más néven Kindle Keyboardot. Egyszerűen imádtam. Előnye a többivel szemben az volt, hogy lehetett rajta zenét/hangoskönyvet is hallgatni, no meg a billentyűzet, ami azért kellett, mert nem volt okostelcsim, és azért e-mailekre meg alkalmi tweetelésre nagyon is jól jött, fekete-fehérben netezni meg amúgy is marhára extrém. Először furcsa volt, de aztán már el sem tudtam képzelni nélküle az életemet. Több száz könyvet cipelhettem magammal, az egyetemen a kötelezőkhöz és egyéb dokumentumokhoz nélkülözhetetlen volt, mert ki a fene akar mindig könyvtárba rohangálni?

Teljesen elégedett voltam, de azért valami nem hagyott nyugodni, mikor kijött a Paperwhite: a háttérfény. De akkor még csóróbb voltam, mint most, a Paperwhite pedig,ahogy most is, indokolatlanul drága, így kósza gondolat maradt.
Egy-két hete viszont nagyon belemászott a tudatalattimba, hogy beszerezzem. Netezésre már nem nagyon használtam a Kindle-t, hangoskönyvet pedig talán kétszer, ha hallgattam rajta. Hála az ösztöndíjnak meg a keményen megkeresett forintoknak eldöntöttem, hogy azért én megérdemlem ezt, és szerencsére a régi drága kis Kindle-ömtől sikerült jó áron megválnom, és remélhetőleg jó kezekbe is került.

A Paperwhite bár tényleg drága volt, a rendeléssel szerencsére minden zökkenőmentesen ment. Csütörtök éjjel megrendeltem az Amazonról, kedden pedig hozta is a UPS futára. (Habár én sajnos nem voltam otthon.) Mivel az Amazon a tokot hozzánk nem szállítja, az eBay-ről szereztem be, és mire hazaértem, már otthon várt mindkettő.

Nos, Paperwhite… szerelem első látásra. De tényleg. A dizájn valami gyönyörű. Fekete, kicsi, elegáns, mondjuk jobban szerettem az írók portréit látni a képernyővédőn, mint ezeket.

Belül nem nagyon más, mint a Keyboard, pici változtatásokat látok a menüben, pl. a wi-fi kikapcsolás helyett olyan van, hogy repülős mód bekapcsolása, és akkor kapcsol ki a wi-fi.

Különbséget próbál tenni könyvek és dokumentumok között, ami nem mindig sikerül, így ilyenkor húzom a számat kicsit.

Éééés akkor beszéljünk a két legszembetűnőbb újításról, a legfontosabbal kezdve: háttérvilágítás! Ami kikapcsolhatatlan, de ha minimumra veszed, nem is látod, hogy van. 100%-ra sosem kell felvinni, így azt mondom, hogy ha felnyomjuk, nyilván nem él annyira az e-ink kedvező hatása, de meg sem közelíti a tabletből szűrődő háttérvilágítást, így a hatása sem annyira szemrongáló. A kijelző képe szebb, élesebbek a képek, betűk.

Amit pedig imádok, az pedig a borítók megjelenése! Ugyan kevésbé átlátható, de sokkal szebb lesz a könyveid listája tőle. Akinek pedig nem tetszik, könnyedén visszaválthat listanézetre.

Egy másik fejlesztés, amit észrevettem, hogy a Paperwhite böngészője egy fokkal már okosabb: a ProjectGutenberg nevezetű oldalt felkeresve egyből Kindle-ünkre tölthetjük a könyveket, amit észrevéve jó anglisztikáshoz híven egészen összefutott a számban a nyál, és le is töltögettem a kötelezőket a Modern angol irodalom vizsgámra.

A gombok hiányát még egy picit szoknom kell. A lapozógombot nem nehéz nélkülözni, hiszen egy koppintás és megy is tovább a következő oldalra a könyv, a PDF-eket pedig egyszerűen, két ujjal nagyíthatjuk és mozgathatjuk, elhagyva a primitív módszert, ami eddig volt. A rossz inkább az, hogy nem juthatok egy gombnyomással vissza a főmenübe – de ez csak szimpla lustaság.

A kedves molyok segítségével kiderült, hogy Paperwhite II-vel rendelkezem, így a szoftverfrissítéssel egy baromi jó újítás is jött, mégpedig a beépített Goodreads app! Már csak egy moly app kéne! Tesztelni még nem sikerült sajna wi-fi híján, de kétlem, hogy nagyon más lenne, mint a netes vagy mobilos verziója. (Reméljük.)

Hátrányokat nagyon nem tudnék megnevezni a jelenleg magas ára mellett. Az akksit még figyelgetem, hogyan merül. Látszik, hogy gyorsabban, mint a sima, de ez igazából magától értetődő. Azt szoktam figyelgetni, hogy a tokja miatt néha random bekapcsolódik, és félek, hogy ez meríti, de valahol azt írták, csak a lapozások merítik. Majd meglátjuk.

Szóval akiknek szüksége van a háttérvilágításra, mert mondjuk mint én, sok kilométert buszoznak hazafelé, ahol a világítás luxus, olvasni meg létszükséglet, az nyugodtan ruházzon be rá, mert megéri.

Aki viszont tényleg csak olvasni akar, és jó neki a lámpa is, valószínű nem fogja úgy látni, hogy érdemes lenne beújítani egy Paperwhite-ot. Nekem szerelem, a döntés a tiétek.

Veronica Roth: Allegiant (Divergent #3)

„Vele maradok, mert őt választom, minden nap, amikor felkelek, minden nap, amikor veszekedünk vagy hazudunk egymásnak vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra és újra őt választom, ő pedig engem.”

Habár kezd darabokra hullani a világ, amit Tris, Tobias és a többiek az otthonukként ismertek, úgy tűnik, végre fény derül az igazságra. Miután sikerült megosztani a féltve őrzött titkot az emberekkel Edith Prior videóján keresztül, semmi sem lesz ugyanaz. Tobias anyja, Evelyn mindenkit a csoport nélküliek zászlója alatt akar egyesíteni, egyesek pedig semmiképp sem tudják elképzelni életüket a megszokott tradíciók, vagyis a csoportok léte nélkül. Természetesen mindenki szeme előtt ott lebeg a kérdés: Vajon mi van a kerítésen túl? Még nagyobb lesz a káosz az emberek közt, az igazsággal pedig új problémák és ellenségek jelennek meg.

Röviden: A könyv, amiben senki sem halott, akit eddig annak hittünk, mindenki meghal, akiről nem hittük volna, és alapjáraton a „MI VAAAN?” kérdés lebeg lelki szemeid előtt.

Imádok disztópiát olvasni, de tényleg. Lenyűgöző nézni, ahogy az író kibont előttünk egy izgalmas, új világot. Viszont a disztópikus sorozatok hátulütője, hogy a befejező kötetük egyszerűen egy séma alapján készül, sajnos még nem sok kivétellel találkoztam. A séma a következő: lázadás, tervszövögetés az elnyomók ellen, a kormány megdöntése, áldozatok, senki sem az, akinek látszik, újabb akciók, bla bla bla. Ezt a részt egyszerűen annyira nem szeretem, hogy szemforgatva, türelmetlenül lapozom át. Nagyjából ezért nem szerettem annyira a Hunger Games trilógia befejező kötetét, a Mockingjay-t sem.

Ez akkor jutott eszembe, mikor újraolvastam az Insurgentet, hiszen szinte semmi nem maradt meg belőle. Már azon is picit nehéz volt újra átrágnom magam, de reméltem, hogy Veronica Roth nem esik bele ebbe a hibába, hiszen a Divergentet annyira imádtam.

Pedig sajnos Roth is egy szövögetős, tipikus lázadós sztorit tárt elénk, ami sajnos nagyon hidegen hagyott. Az, hogy gyorsan kiolvastam csak annak köszönhető, hogy nagyon kíváncsi voltam a sztori végkimenetelére, na meg mert iszonyatosan hosszú a várólistám.

Nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem igazán tetszett a könyv, de ez volt a fő. Nem tudom, hogy én emlékeztem jobbra, vagy Veronica Roth most tényleg nagyon alulmúlta-e magát… mindenesetre, lejjebb folytatom SPOILEResen! 

                                                          ---

Valahogy a második problémám a könyvvel az lenne, hogy nehéz volt szeretni. Egyrészt, mert Roth most valahogy nem fektetett túl nagy hangsúlyt az érzelmekre, inkább a cselekményre akart fókuszálni, ami szerintem visszafelé sült el.

Másrészt a szereplők. A mellékszereplőknél valahogy jelen volt a karakterfejlődés, kíváncsian figyeltem a sorsukat. Christinát, aki eddig rendkívül közömbös volt, nagyon megszerettem. Uriah szinte kisétált a lapokról, annyira sikerült őt megeleveníteni. És akkor ott voltak a főszereplőink, Tris és Tobias… már-már fizikai fájdalmat okozott a kommunikáció hiánya köztük. Egy örökös körforgásba kerültek, amiben Tris felelőtlenkedik, hatalmaskodik, és ő hordja a nadrágot a kapcsolatban, Four pedig beemózik, hisztizik, és teljesen kifordul magából. Újra és újra. Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy hol van a Divergentes Tris és Four, azzal a hihetetlen dinamikával és szerethetőséggel? Mondhatnánk, hogy a körülmények tették őket ilyenné, de sajnos én inkább írói gondatlanságnak nevezném. Ennek ellenére volt pár kedves jelenetük, de sajnos, az ő szempontjukból azt kívánom, hogy ezt a könyvet hadd töröljem az agyamból, és inkább valami fanfiction befejezéssel helyettesítem.

Szólnom kell a formáról is: váltott nézőpontos a kötet! Először a trilógiában. De akár maradhatott volna csupán Tris nézőpontja is, annyira megkülönböztethetetlen volt a számomra, hogy kinek is a fejében vagyunk. Mert Tris és Four tényleg olyan, mintha egy személy lennének? Vagy ismét egy írói gondatlansággal állunk szemben? Nagyon szeretném hinni, hogy az első, de mindenki döntse el magának.

                
És a váltott nézőpont problematikájával el is jutunk A Könyv Végéhez. A naiv rajongó azt gondolta, hogy most jól belelátunk Four lelkébe, ami kellett is, hogy megtudjuk min emózik már megint. Én is ezt gondoltam. Aztán megvilágosodtam.

Miért pont a trilógia utolsó részébe ékeli bele az írónő ezt a technikát? Talán mert nem mehetne tovább a regény, ha a narrátora kileheli a lelkét? Bizony… Veronica Roth meglépte, amit eddig nem sokan mertek, és ezért becsülöm, habár jobban is tehette volna. Tris Priort, főszereplőnket és narrátorunkat bizony kivégezte Roth, így Tobiasnak kellett továbbvinnie a narrátor-szerepet és a történetet.

Tudtam, hogy Tris lételeme a felelőtlenség és önfeláldozás, de ez a csavar meglepett. Tudtam, hogy valami gubanc lesz a végén, de azt hittem valamelyikük emlékezete törlődni fog, nem ilyen drasztikus vége lesz. Egy ponton felzaklatott, bevallom, amikor Four visszajön, és megtudja mi történt, egy kicsit el is pityeredtem. Másfelől viszont nem jött át teljesen. Először is a tény, hogy Tris milliószor került veszélyesebb helyzetbe. A beavatáskor majdnem megölték többször is, menekülés közben, nem hatott rá a halálos gáz, majd ezek után szimplán az okozza a halálát, hogy LELÖVIK? És ekkor ismét cikáztak bennem a kérdések. Ez most direkt volt? Mert ha igen, akkor tényleg inkább szomorú, mint furcsa, hiszen a regényben szerintem pont a brutalitás, és az értelmetlen halálok voltak iszonyatosan tragikusak. De pont ez volt a furcsa, hogy egyszerűen nem csak Trisé, hanem összeadódva például Uriah halálával.

Ennek ellenére tetszett, hogy a vége pozitív jövőt sejtetett, a szereplők a sok tragédia után nem összeroskadtak, hanem tudták egymást segíteni.

Engem is meglep, hogy nem Tris halála, hanem a regény minősége rázott meg jobban, és emiatt kell lepontoznom. Sajnálom, hogy így kell búcsúznom ettől az ígéretesnek indult sorozattól, ennek ellenére a Divergentet valószínűleg még sokszor újraolvasom majd, és bérelt helye van a szívemnek. Éééés várom a filmet is!

(A bejegyzést visszaolvasva elég jószívűen pontozok. De sebaj.)

Szemezgetés a várólistámról, avagy molygondok

       A molyok fő ismertetőjele: kilométer hosszúságú várólista. Több száz könyv a kindle-ön, roskadozik polc az olvasatlanul árválkodó könyvekkel, de azért "véletlenül" betévedünk a Libribe, Alexandrába, kedvenc second hand idegennyelvű könyvesboltunkba, vagy elcsábulunk a bookdepository.co.uk emailjeitől, és valamilyen rejtélyes módon valaki becsempész újabb és újabb könyveket abba a fránya bevásárlókosárba.
Ez olykor idegesítő, de hát reméljük hosszú életünk lesz, és mindent elolvasunk. Majd egyszer.

A fő probléma az újraolvasás. Minél több könyvet olvasunk, annál több kedvencünk lesz, amiket MUSZÁJ újraolvasnunk. A minap is ránéztem a polcomra, ott virított a Clockwork Princess, és egészen megremegett felé a kezem, de nem tehettem... mert éppen az Insurgentet, a Divergent folytatását olvasom újra. Azt meg kell, mert hamarosan kijön a harmadik rész, és semmire nem emlékszem szinte belőle... ugye már értitek?
És tök mindegy, hogy mennyire jó a könyv, amit éppen olvasol. Az Elveszett Próféciákban például most született meg az Antikrisztus, és nagyon bejön a könyv stílusa, mégis... az újraolvasások vágya leküzdhetetlen.

Viszont nagyon jó kis könyvek várnak rám a közeljövőben, így gondoltam szemezgetek erről a bizonyos várólistáról, hátha nektek is megjön a kedvetek valamihez!

Sorozatok folytatása:

                                                        Richelle Mead Bloodlines sorozatának negyedik része... az Indigo Spellben végre minden szép és jó volt, aztán BUMM, vége is... megölsz, te nő! (2013. november 19.)









Sarah Rees Brennan The Lynburn Legacy c. sorozatának második része. Az első rész, az Unspoken meglepően feelgood olvasmány volt, csodálkozom is, hogy nem írtam róla... Remélem a második rész is méltó lesz hozzá. (2013. augusztus 29.) (MIIII EZ MÁR MEGJELENT??? *eldobja az Elveszett Próféciákat* *majd visszaveszi a kezébe mert előbb BE. KELL. FEJEZNI.*) 






És az emlegetett Divergent sorozat 3. és befejező része, az Allegiant, Veronica Roth tollából. Egyszerűen epikus befejezést várok és kész, nem érem be kevesebbel, túl nagyra tette a mércét Roth néni. (2013. október 22.)








Számomra új könyvek:

  


Ez persze csak pár a sokból... ti hogy álltok?

Shannon Hale: Austenland

„Ha nő lennél, csak annyit kellene mondanom, hogy ’Colin Firth vizes ingben’ és azt mondanád ’Ah’.”

Jane Hayes harmincas karrierista new yorki nő. Valószínűleg ez az oka, hogy az összes kapcsolata tönkrement, de nagyban közrejátszik rajongása is egy bizonyos Mr. Darcy iránt. Főleg, ha a BBC-s Mr. Darcy-ról van szó. A Büszkeség és balítélet főhőse Jane számára a tökéletes férfi, aki még visszautasítani sem tudja őt, hiszen fiktív karakter, Jane pedig minden eddigi barátját hozzá hasonlította.
Gazdag nagynénje, miután felfedezi a lány rajongását a történettel, végrendeletében angliai nyaralásra küldi Jane-t, ahol három hétig Jane Austen korában élhet, kosztümös fiatalemberekkel incselkedhet, de legfőképpen, elgondolkodhat azon, hogy tényleg kell-e ez neki.

Egy újabb könyv, amit annak a hatására olvastam el, hogy láttam a film előzetesét. Nem mintha annyira Oscar gyanús filmnek tűnne, de kellemes kis limonádénak megteszi, maga az ötlet meg elég humorosnak látszik.

Habár a Büszkeség és balítéletért annyira nem rajongok (habár a Lizzie Bennett Diariest imádtam!), a kosztümös drámák világa engem is beszippant, szóval ki ne akarna egy olyan helyen nyaralni, ahol ezt át is élheti? Elveszik az elektromos kütyüjeid, megtanítanak a korabeli etikettre, és bele is vetheted magad a mókába.

Ez volt a bajom a könyvvel. Adott volt ez a nagyon jó ötlet, lehetőség jó poénokra, valamennyire pezsgő cselekményre is, de sajnos, egészen a végéig eléggé unalmas volt. Tényleg pár órás, könnyed olvasmány, nem is vártam sokat, és a szórakozást tulajdonképpen megkaptam, de az írónő egyszerűen nem aknázta ki a rengeteg humorforrást.

Ami még fura volt, hogy mennyire kevés a szereplő. Ezt az üdülést a tulajdonos nagyon nagy biznisznek tüntette fel, ahhoz képest elég kevés színész játszott a parkban.

A szereplőket nagyon nehéz bekategorizálni. Jane-t csíptem, bár kicsit ellentétes volt a személyisége. Nagyon szkeptikus volt a környezetével, a parkkal szemben, és nem nagyon figyeltem meg a személyiségében mélyen elrejtett BB rajongót, inkább a karrierista csajt. Ennek ellenére akárcsak egy valamirevaló Austen hősnőnek, pörgött a nyelve rendesen.

A parkban dolgozókat még nehezebb bekategorizálni, hiszen a kosztümben parádézó színészekről sosem tudtuk, hogy mennyire üt át valódi személyiségük.

Ami nagyon tetszett az a vége volt. Volt a történetben egy kis csavar, ami után egy ideig nem tudtuk mi fog következni, de szerencsére megkaptuk az austeni boldog véget.

Spoileresen a végéről:

Nagyon kedveltem Martint a történetben, és le voltam döbbenve, mikor kiderült róla, hogy ő is színész. Már azért is, mert így amennyire jónak tűnt ez a park az elején, annyira visszataszító lett a végére. Mert az oké, hogy odamennek a nők, akik tudják, hogy "el fogják őket csábítani" a színészek, de így, hogy Jane nem tudta, szimplán genyóság. És azért adja a pénzét, hogy csalódjon? Becsapják? Ráadásul ez már-már prostitúció...

Viszont ez arra volt jó, hogy Jane belássa: kár üldöznie ezt a fantáziát, hiszen még Austen világában sem volt minden tökéletes, mindenkinek a maga idejében kell élnie, és nem a múltba tekinteni vagy egy idealizált alakot keresnie...
Ennek ellenére természetesen mégis megkapta az álompasit, hogy azért happy endünk legyen!;)

A film egy fokkal várósabbnak tűnik!:)

Richelle Mead: Vámpírakadémia sorozat (Kedvcsináló)

„Nekem volt egy határozatlan idejű megállapodásom Istennel: én hajlandó vagyok hinni benne – már úgy nagyjából –, amíg ő hagy engem aludni vasárnaponként.”

Rose Hathaway és legjobb barátnője, Lissa Dragomir szökésben vannak, mióta két éve otthagyták a montanai Szent Vlagyimir Akadémiát. Sikeresen elrejtőztek a gonosz vámpírok, vagyis strigák elől, de két év után az Akadémia őrei rájuk találnak, és visszahurcolják őket az iskolába, ahol egész életüket töltötték.

Így kezdődik a hatrészes Vámpírakadémia sorozat, ami már mondhatni nem mai gyerek, hiszen az első rész 2007-ben jelent meg, és 2013-ra már a spin-off sorozat, a Bloodlines harmadik részénél járunk.

Jogos kérdés, hogy akkor mi a fenéért most fedeztem fel? A válasz nagyon egyszerű. A Twilight után elkapott a vámpír láz, mára viszont már herótom van egyszerűen tőlük. Na meg, ha valaki egy pillantást vet a borítóra, azt hiszi valami gagyi szoftpornót kap a pénzéért, a címéről pedig ne is beszéljünk… ugyanakkor ott van az a nem túl nagy, de kemény mag, akik imádják a sorozatot, és molyon is 90%+-os az értékelése. Ez gyanús volt.

Szóval kezembe kaptam a régóta várólistás kötetet… és hét nap múlva arra eszméltem fel, hogy ki is végeztem a sorozatot.

Természetesen az is segített, hogy a kötetek nem Trónok harca hosszúságúak, de a folyamat fő mozgatórugója az volt, hogy Richelle Mead egy hihetetlen akciódús sztorival ajándékozza meg olvasóit, hogy csak lesünk, a vége pedig szinte kivétel nélkül izgalmas cliffhanger, szóval jobb is, hogy rendelkezésünkre áll az összes kötet.

Annak ellenére, hogy a többi ifjúsági regénnyel szemben tényleg azért győz kiütéssel (no pun intended), mert izgalmas a cselekménye, rendkívül szerethető benne a szerelmi szál, ami sosem megy át a nyálas kategóriába, a főszereplők jól kidolgozottak, nem nehéz őket megkülönböztetni, és külön imádom a főszereplő és narrátor, Rose szarkasztikus humorát, és tetszik, hogy az alapvetően komoly történésekbe azért vegyül egy kis középsulis dráma is.

De az igazán döntő tényező számomra az volt, hogy bár alapvetően vámpírkönyvről beszélünk, ez alig észrevehető. Ez furán hangzik, de igaz. Vázolom Mead vámpíruniverzumát:

Kétféle vámpír létezik a világban: a Moroi (morák) és a Strigoi (strigák). Mindkét csoport az emberektől elzártan él, de több lényeges különbség is van köztük, így ellenségek.

·         A morák: - születnek, két mora szülőtől
                 - ritkábban isznak vért
                 - csak olyanokból isznak („Etetők”), akik önként vállalkoznak rá            
                 - nem élnek örökké, csak valamivel tovább, mint az emberek
                 - különleges képességeik vannak: tudják idomítani uralni az elemeket
                 - a társadalmukban van egy uralkodó, és 12 mondhatni nemesi család

·         A strigák: - önként vállalkoznak, vagy teremtik őket
                 - gyakran és sok vért isznak…
                 - …amiért leginkább ölnek
                 - örökéletűek

Rajtuk kívül még léteznek a dhampirok, vagyis félvámpírok. Ők egy mora és egy dhampir szülő gyermekei, vagy ritkább esetben ember és mora viszonyból születnek, de ezt eléggé megvetik, mert nem keverednek emberekkel.
A Szent Vlagyimir Akadémián a dhampirok együtt nőnek fel a morákkal, ám belőlük 18 éves korukban őrzők válnak, akiknek a feladatuk, hogy életük árán is megvédjék a morákat a strigáktól, akiket nem éppen harcra képeznek ki.

Kedvenc szereplők:

·         Rose Hathaway: A dhampir lány végre egy igazi BAMF, ami nagyon ritka manapság a tehetetlen hősnők világában. A sorozat elején még felelőtlen és vakmerő, de a történet előrehaladtával tanul egy kis alázatot is, ami szerintem nagyon jó karakterfejlődés a részéről. Bírom a humorát, és tetszik, hogy az esetek többségében tudta mi a helyes, és képes volt áldozatokat is hozni érte. (Spoiler: Valószínűleg a sorozat legszomorúbb kinyilatkoztatása volt, mikor kijelentette, hogy és most elindul megölni a szerelmét.)

·         Dimitri Belikov: A szintén dhampir és orosz isten Dimitri a Szent Vlagyimir Akadémián őrző, később Rose instruktora, és néhány szempontból szöges ellentéte. Mindig igyekszik megőrizni komolyságát és tekintélyét. Imádja a western regényeket és ragaszkodik híres-neves malaclopójához.

·         Adrian Ivashkov: Adrian egy mora, akinek különleges képessége van. A királynő másodunokaöccse (vagy mi), az egyik nemesi család sarja, igazi playboy, kacér humorral. Természetesen hatalmas szíve van, és már csak ezért is imádjuk, és adnánk neki minden részben egy nagy ölelést. (Mert megérdemli.)

Ennyi a legfontosabb tudnivaló. Ha izgalmas YA fantasyt olvasnátok, amiben van szerelem, barátság, de néhány segget is szétrúgnak – ne keressetek tovább! :)

u.i.: Február 14-én jön a belőle készült film is, aminek előzetesével kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt pont azt emelik ki benne, hogy vámpíros, amikor ezt a könyvekben, mint már említettem, észre sem lehet venni. Másrészt kissé komolytalanabb a hangulata, mint a könyvnek, de végülis mondhatjuk, hogy az első könyv után lesz inkább sötétebb a hangulata.