Gayle Forman - If I stay (Ha maradnék)

„A szeretet sosem múlik el. Sosem tűnik el, sosem fakul meg míg belékapaszkodsz. A szeretet halhatatlanná tehet.”

Mia Hall és családja egy téli napon úgy dönt, hogy kihasználják az iskolai hószünetet és együtt töltik a napot. Autóba ülnek, de már nem érik el úticélukat, ugyanis balesetet szenvednek. A tizenhét éves lány ezután testén kívül szemléli az eseményeket. Végignézi, ahogyan elveszti családját, és ahogy a saját életéért küzdenek az orvosok, szerettei pedig azért imádkoznak, hogy ébredjen fel.
Rájön, hogy a döntés az ő kezében van. Ha a könnyű utat választja követi családját, nélkülük új életet kezdeni viszont a nehezebb lépés. Mia segítségül hívja az emlékeit, így ismerjük meg az életét. Megtudjuk, hogy szép csellista karrier vár rá, ha felveszik a Juilliardra, viszont ez azt jelenti, hogy el kell búcsúznia szintén zenebolond szerelmétől.
A könyvben végigkísérjük Miát emlékeinek fonala mentén és együtt töprengünk vele azon, hogy mit kellene tennie.

Rengeteg jót olvastam már a könyvről, természetesen ezért is olvastam el. Annyira tetszett, hogy közben azt mondtam, á, most nem olvasom el a folytatást, majd később, aztán most mégis azt olvastam.
Nem volt tökéletes regény, „egyszerű” ifjúsági regény volt, komoly témával. Hiszen mi a komoly téma, ha nem az, hogy lehet, hogy 17 évesen egyedül kell folytatnod az életed, talpra kell állnod azután az egy másodperc alatt bekövetkezett szörnyűség után, ami aztán az egész életedre kihat?
Szörnyű, ha belegondolsz.
De meg kell mondjam, az írónő mégsem túrt le Mia lelkének legbelsőbb bugyraiba. Én beleőrültem volna, ha ilyen történik velem, összeroppantam volna, Mia viszont „jól tűrte’.

Magában a lányban is mintha lett volna egy kis ellentmondás. Komoly lánynak festették le, aki már-már kívülálló, de valahogy Mia mégsem igazán így viselkedett. Persze lehet, hogy csak beképzeltem.
Legjobb barátnőjéből, Kimből egy kicsit keveset kaptunk.

És úgy éreztem, barátjából, Adamből is. Na jó, ez nem igaz, de imádtam a gyereket és nagyon aranyosak voltak a közös jeleneteik. A fiút sokkal kidolgozottabb karakternek láttam, mint magát a főszereplő Miát, szinte ő volt az,aki a legjobban tudott hatni rám. Az írónő olykor-olykor belecsempészett valamit, ami nagyon megérintett, az egyik ilyen Adamhez kapcsolódik:

„Csupán kétszer láttam Adamet sírni. Egyszer, amikor ’Az élet csodaszép’-et néztük, második alkalommal pedig akkor, amikor a seattle-i vasútállomáson voltunk és láttuk, ahogy egy anya Down-szindrómás kisfiával ordít és üti. Akkor elcsendesedett és amikor elsétáltunk, csak akkor láttam a könnyeket legördülni az arcán. Átkozottul belesajdult a szívem.”

Az ilyenek tették azzá a könyvet ami.
Érdekes módon az elején nehezen indult be az olvasás,utána viszont faltam az oldalakat, míg a végére nem értem. És most a folytatást falom.

Megértem, hogy sokan miért tartották feleslegesnek a folytatást és ugyanígy a másik oldalt is. Ez tényleg nem az a történet, aminek folytatást szokás írni, viszont a könyv vége nagyon hirtelen fejeződött be. Így tovább gondolhatja, aki szeretné és hozzágondolhatja, hogy ezután mi történt. Meg vannak az én-félék, akik a folytatást is felcsapják, és mikor az elején elolvassák a szinopszist csinálnak egy olyat, hogy HRRRRRRRRRRRRRRR. Saját tapasztalat. De még meglátjuk mi sül ki belőle.

Addig is az If I stay egy négyest kap tőlem, de valószínűleg csak saját kukacoskodásaim miatt nem kap jelest. Olvassa el mindenki, csak ennyit tudok még hozzáfűzni. :)

Stephenie Meyer - Bree Tanner rövid második élete

„Még csak nem is hittem a vámpírokban, mielőtt egy lettem közülük.”

Bree Tannert már megismerhettük az Eclipse-ben, ahogy feladja a harcot és úgy tűnik, befogadja a Cullen család. Ám az új élete reménye egy perc alatt szertefoszlik, amikor rövid, második életét is elveszik tőle.
Stephenie Meyer kisregényében ennek a mellékszereplőnek átváltozás utáni életét mutatja be, hogy a dolgok másik oldalára is legyen rálátásunk.

Rövid kis szösszenet egy olyan leány tollából (?), aki anno nagyon rajongott a Twilight Sagáért, csak jött ez az iszonyú tömegrajongás…
Szóval csak azért mondom, hogy tudjátok, se nem a ’hater’, se a fanatikus rajongó nem szól belőlem.

A Twilight saga mindegyik része a polcomon csücsül, leginkább a fent említett ok miatt. Tényleg imádtam. Most is szeretem, csak már nem jelenti ugyanazt a számomra, mint azelőtt.
A Bree Tannert viszont már nem vettem meg. Azt hiszem ezt a kisregényt (vagy jó hosszú novellát) Steph jótékonysági céllal írta, viszont a magyar kiadású 140 oldalas könyvért 2-3000 forintot pofátlanul drágának tartok. Sajnos nem vagyok abban az anyagi helyzetben, hogy mindent megvehessek, de hát erre van a könyvtár, de persze aki megteheti, tegye csak nyugodtan.

Alapjában véve tetszett a Bree Tanner rövid második élete. Lehet hogy azért, mert a Beautiful Creaturesnél minden csak jobb lehet, vagy hiányzott ez a Twilight világ, nem tudom.

Nem kell sokat várnunk, tényleg csak azt a pár hetet kapjuk, amit előzetes információink ígértek. Csak hogy a megszokott vega vámpírok helyett most vérbeli vérszívókat kapunk, aki szemrebbenés nélkül letépik egymás karját, Seattle utcáin vadásznak, gyakran egymásnak esnek és ösztöneiken kívül igen keveset tudnak a vámpíréletről, hála vezetőjüknek, Rileynak és a nőnek, Victoriának, aki elcsábította.
Ők ugyanis csupán azért teremtették őket, hogy hadsereget szervezve megszabadulhassanak Cullenéktől, így az újszülöttek boldog avagy boldogtalan tudatlanságban élnek.

Bree és Diego persze rájönnek, hogy becsapták őket és Riley iránt érzett bizalmuk meginog. Riley tulajdonképpen egészen jól felépített negatív hős, amolyan még nem teljesen kifejlett pszichopata, aki képes egy szempillantás alatt a bizalmadba férkőzni, de szemrebbenés nélkül eltesz láb alól.

Bree karaktere kidolgozottabb is lehetett volna. Nem tudtunk meg eleget a múltjáról, így az elejtett információk kissé erőltetettnek tűntek, habár megértem, hogy nem is fért volna bele több minden egy kisregénybe.
Viszont a lány érzései azért igenis átérezhetőek voltak, ennek örültem.

A Bree-Diego szál is jóra sikeredett, Steph nem siette el úgy a dolgokat, mint a Beautiful Creatures írónői.

Összességében persze nem alkotott semmi maradandót, átlagossága miatt kap is egy hármast.

Kami Garcia & Margaret Stohl - Beautiful creatures

„-Na, elég az érzelmek túlzott kinyilvánításából! – Link a bordáim közé könyökölt. – Még a végén rosszul fogom magam érezni, mert éppen most ítéltem magam arra, hogy még egy évig ne randizzak. Elkésünk angolról, ráadásul útközben a harisnyától is meg kell szabadulnom. Tökre bevág a fenekembe!”

Ethan Wate már hónapok óta egy bizonyos lánnyal álmodik, akit még soha életében nem látott, de érzi, hogy sorsuk valahogy összefonódik. Végül ráismer Lena Duchannes személyében, aki éppen most költözött az álmos déli kisvárosba, Gatlinbe remete életet élő nagybátyjához. A konzarvatív kisvárosiak egyből kiközösítik a különc lányt, egyedül Ethan próbál hozzá közeledni. Mindenképp rá akar jönni, hogy ki ez a lány, miért hallják egymás gondolatait és miért kezd el lassan beleszeretni. Lena tudja, hogy távol kell tartania Ethant magától és titokzatos családjától, de nagyobb szüksége van a fiúra, mint gondolná.
Így csöppen Ethan hirtelen a szürke gatlini hétköznapokból egy mágikus világba.

Ne a borító alapján ítéljük meg a könyvet – tanácsolják sokan átvitt és kevésbé átvitt értelemben. Hát én is csupán ezt tudom tanácsolni, ugyanis a Beautiful creatures gyönyörű borítója igazán el tudja magát adni a naiv vásárlóknak.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kölcsönbe kaptam, de ha megvettem volna biztos kiugrom az ablakon, hogy erre szórtam el kevéske pénzem. Ugyanis szerintem ez a könyv abszolút nem érdemelte meg, hogy kiadják, ráadásul egy trilógia része és bestseller…

Esetleg fanfictionként megállná a helyét.
Mindenképpen csak azoknak ajánlanám, akik:
a, fiatal olvasók
b, kezdő fantasy olvasók

Mert a Lenyűgöző teremtmények, ahogy magyarul el lett keresztelve, igazán misztikusnak akar tűnni, ettől lesz már az első fejezettől kezdve iszonyúan hatásvadász ÉS iPod reklám. (minden második oldalon a könyvben: bekapcsoltam az iPodom, ránéztem az iPodomra, egy ismeretlen dalt játszott az iPodom, blablabla)
Az írónők (valójában ezt sem értem, miért kellett ennek a megírásához két ember is) nagyon nagyon be akarják nekünk adni, hogy ez egy tényleg jó sztori, pedig nem az. „Nyomokban jó sztorit tartalmaz”, ezt kéne a borítóra írni, de elég ügyetlen szárnypróbálgatás.

Főleg a szereplők kapcsolata és gondolkodása volt rém rosszul megírva.
 Ethan és Lena nagy szerelmét nem tudom ki kajálta be, de én csak a szememet tudtam forgatni. Két alig tizenhat éves kis suhanc, alig ismerik egymást, de már halálosan szerelmesek, pedig lényegében alig beszélnek, vagyis inkább iszonyúan felesleges dolgok ömlenek ki a szájukon.

Emellett magában a leírásokban is találtam logikai hibákat, pl.:
„A hangja nyugodt volt, de sejtettem, hogy ő nem az. Éreztem, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy összerántsa magát. Könnyed modora eltűnt. A hangja ingerült volt, sürgetést hallottam ki belőle, amit szeretett volna palástolni.”
Most akkor milyen volt a hangja? Megérteném, ha utána még megszólalt volna a szereplő, de nem tette.

A könyvben megteremtett mágikus világ nem volt rossz, de igencsak gyermeteg volt, ezért is ajánlanám fiatalabbaknak.
Az írónők nagyon megszállottak voltak a Konföderációval, mintha az ő törikönyvükben csak ez az egy fejezet szerepelt volna és megakarták volna mutatni, hogy mennyire de nagyon jól ismerik a történelmet.
A végén pedig a „nagy fordulat” annyira nem illett a szövegkörnyezetbe meg mindenbe, amit a könyv képviselt, hogy a legdrámaibb pillanatban hangosan felröhögtem.

550 oldalas ez a csoda, de fogalmam sincs mire fel. Jobb, ha nem hasonlítjuk össze egy hasonló hosszúságú Harry Potter résszel.

Egyetlen pozitívumként a humoros beszólásokat és egy-két humorosabb karaktert tudnám megemlíteni, de sajnos ezek még nem tudták elvinni a hátukon a történetet.

Ezért és a borítóért kap tőlem igazán jóindulatból 2 pontot tőlem a könyv.

Vajon tényleg tetszett a Könyvmolyképzősöknek ez a könyv, vagy csak a profit lebegett a szemük előtt, amikor kiadták ezt a hűdemisztikus izét? Kezdem azt hinni, hogy lassan egyre több esetben lesz igaz a második eset…

Alex Flinn - Beastly

„Varázslat és szörnyetegek csak a tündérmesékben léteznek - vagy esetleg drogos hallucinációkban. De a hősök és a rosszfiúk valósak."

Kyle Kingsbury-nek mindene megvan, amit akar: a sosem alvó metropoliszban, New Yorkban él, egy elit gimi legnépszerűbb diákja, amit híres és gazdag apjának és sármos kinézetének köszönhet és közeledik a bál, ahová az iskola szintén méltán népszerű sznobjával, Sloane-nal megy. Kyle egy tökéletes estére számít, ahol végre megkaphatja a lányt, de belefér még egy kis extra szórakozás is: Sloane-nal és barátaival összebeszélve elhívja az ellenszenves és csúnyácska Kendrát, hogy nyilvánosan megalázzák. De a próbálkozás visszafelé sül el. Kendra, akiről kiderül, hogy boszorkány, miután megbizonyosodott róla, hogy Kyle valóban annyira felszínes és narcisztikus, ahogy gondolta megleckézteti a fiút. Szörnyeteggé változtatja és két évet ad neki, hogy találjon valakit, aki kinézete ellenére, feltétel nélkül szereti őt és megtöri az átkot egy csókkal. Kyle kétségbe esetten elzárkózik a világ elől tudva, hogy talán egész hátralévő életét magányban fogja eltölteni, nem is sejtve, hogy egyszer valakinek örömet okozott, bizonyítva, hogy benne is él emberség.

Alex Flinn (aki Evelyn Waugh-val ellentétben nő…) regénye a klasszikus Szépség és a Szörnyeteg történet nagyszerű újraírása. Én csak a Disney mesével tudtam párhuzamba állítani, de a könyv végén az írónő még számos más forrást is megjelöl.

Nem kell nagy filozófiai tartalmú regényt várnunk, szerintem abszolút azt kapjuk, amit a történethez kapcsolódó ismereteink alapján elvártunk. A Beastly egy egyszerű tündérmese nagyon ügyesen átültetve a 21. századba és pont egyszerűségében rejlik nagyszerűsége. Mert speciel én imádom a Disney világot és a meséket.

Persze azért megvan a tanulság Kyle szenvedésében is. A fiú külseje miatt annyira elszigetelődik mindenkitől, hogy iszonyatosan magányossá és szeretetéhessé válik. Ahogy elveszti „szépségét”, aminek eddig mindent köszönhetett az életben elkezdi felfedezni az igazi szépséget a világban és az igazán fontos értékeket magában. A szerelem eléréséért is küzdenie kell, de ha célba ér, édesebb lesz a győzelem, mint valaha.
Rá kell jönnie arra is, hogy nem köthetjük vagyonhoz vagy ranghoz, hogy ki nyerheti el szeretetünket: amint szörnyeteggé vált, apja elhagyta, de vele maradt a „cseléd”, aki végig gondját viselte és később vak tanítója is igaz barátjává vált.
Tetszett a történetben, hogy könnyen olvasható volt, nem unatkoztam és jól felépített volt.
Kyle nem egyből jött rá, hogy „hoppá, tényleg, milyen gonosz voltam eddig, hogy ilyen felszínes életet éltem”, hanem folyamatos változáson ment keresztül.
Tetszett még az is, hogy az írónő azzal hangsúlyozta a modern korba való átültetést, hogy a fejezetek elejére chatbeszélgetéseket írt Kyle és más átváltozott lények között, akik egymással megbeszélhették problémáikat.
Plusz pont jár azért is, hogy a végén volt egy fordulat a sztoriban, amire nem jöttem rá már az elején.
Egyedül azt sajnáltam, hogy Lindy-ből nem kaptunk eleget, nem ismerhettük meg teljesen a szeméyiségét. Ez kár, hiszen ő a női főszereplő, habár nyílván nem rajta volt a hangsúly.

Alapjáraton 3.5 járna neki, mert valóban egy egyszerű kis történet, de olyan hangulatban voltam, hogy igazán tetszett, szóval mehet neki a négyes.

u.i.: Film is készült belőle Vanessa Hudgens és Alex Pettyfer főszereplésével, amit én meg is fogok nézni valószínűleg, habár zavar, hogy a könyvben Kyle tényleg egy szőrös szörnyeteg, míg a filmben csak simán ronda. Na meg nem éppen Vanessát választottam volna Lindy-nek.

u.i.2: Én tényleg szeretem a meséket és nem vagyok felszínes meg ilyesmi, de azért azt várni szegény Szörnyetegtől, hogy beleszeressen egy csajszi, azért elég meredek, nem? Mármint, nem egyszerűen csak ronda lesz, hanem egy másik fajba tartozó állat… szóval ez kissé… beteg, nem?

Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

"Ébren fekszem, és félek, hogy eltűnsz és sosem térsz vissza. Ébren fekszem, és azokon a dolgokon rágódom, amelyekről félig-meddig tudok a jövőből. De teljes mértékben hiszem, hogy nekünk együtt kell lennünk."

Két főszereplőnk Clare és Henry, akik házasok. Amikor Clare megismerte Henryt, Clare hat éves volt és Henyre 32, ha jól rémlik. De mikor Henry megismerte Clare-t, ő 28 éves volt, Clare pedig 20. Hogy akkor most mi van? Nem kell sokáig várni a kérdésre, hamar kiderül ugyanis, hogy Henry egy betegségben szenved, ami által nehezen tud megmaradni a jelenben és állandóan időutazgat, többnyire a múltba, de néha a jövőbe is ellátogat. Szerencsétlenségére ezt nem tudja kontrollálni, élete bármilyen fontos pillanatában kámforrá válhat, majd anyaszült meztelenül ébredhet akárhol, akármikor, bár Henry megfigyelései alapján leginkább ismert helyszínekre vándorol. Ez történt akkor is, mikor egy hat éves kislánnyal találta magát egy réten, tök pucéron.
Tulajdonképpen tényleg lehetne egy átlagos szerelmi története, de mégsem az. Valahogy sokkal több annál. Mert nem tölti át a könyvet a töméntelen romantika és nem folyik nyál. Persze, a történet egy kapcsolat köré épül, de megmutatja a szenvedős, nehéz napokat is, amikor Clare várja Henryt aki akár napokra is eltűnhet, majd felbukkan a konyha kövén nyakig véresen.

Oké, tudtam, hogy tetszeni fog, mert annyira nem lehet más a filmtől, vagyis hát a film előzetesétől. De mégis nagyon nagyon túlszárnyalta. Ha könyvet olvasok általában 3 kategóriába tudom őket sorolni. A tetszikben van az, hogy nem sok mondanivalója van, de nagyon könnyű olvasni és nagyon szórakoztató, teljesen kikapcsol, egy-két óra alatt elolvasom. Aztán van az, ami már nehezebb, ahol ízlelgetnem kell a mondatokat, mert nem mindig könnyű, lehet, hogy többször le is teszem, de a végén mindig boldogan fejezem be és arra gondolok, na ezzel kaptam valamit, igen. Aztán van a nemtetszik kategória, amivel szenvedek, szenvedek, nem is értem miért olvasom ezt, és néha átkínlódom magam rajta aztán rá se nézek többet, mert arra se jó, vagy egyszerűen abbahagyom az elején/közepén, vagy valahol.
Aztán van ez a ritkább kategória, amibe ez a könyv is tartozik. Egyértelműen a tetszikben van, ott is előkelő helyen. Ebben a kategóriában nem végzem ki a könyvet pár óra alatt, és örömmel tapasztalom, hogy vár még rám százakárhány oldal. Sosem akarok átlapozni, annyira szar. Nem, soha nem gondolom ezt, inkább minden mondatot jól bevések az agyamba és ha letenném a könyvet valamilyen okból, alig várom, hogy újra nekiugorjak. Valószínűleg ez az érzés az, hogy története is van a könyvnek. Haha.

És igen, az Időutazó felesége abszolút idetartozik. Habár néha voltak olyan jelenetek, amiket nem tartottam túl fontosnak, mégsem tudtam mellettük elmenni, mert velük vált teljessé a történet. Sok jeleneten nevettem vagy mosolyogtam, aztán a második kötetet szinte végigbőgtem, de minimum pityeregtem. Aztán az utolsó ötven oldalon már szinte tényleg zokogtam.
A könyv érdeme még, hogy éberségem nem lankadt az események során. Izgatottan vártam, hogy vajon mi az, ami a könyv első felében történt, aminek mi csak egy kis részletét láthattuk, de nagyon furdalja az oldalunkat, aztán a könyv második felében megtudjuk, és bárcsak ne tudtuk volna.

Az érdekesség még az, hogy kedvenc szereplőim közé tartozott az a Henry, aki Clare-hez látogatott a múltba, viszont a jelenbeli Henryvel sokszor nem voltam kibékülve, persze őt is szerettem. Clare-t is mindig nagyon szerettem és néha sajnáltam, de örültem neki, hogy ilyen kitartó. A regény szépsége még, hogy azok a karakterek is szerethetőek, akik nem is igazán sokat szerepelnek. Ilyen volt Kimy, Alicia, aki Clare húga, meg Ingrid, Henry exe, aki először tök közömbös volt, de szinte a legvégén, mikor Albát látják a fiatal Henryvel az utcán, mikor egyetlen mondatot mondott, akkor könnyeim között jót röhögtem, és ezzel valahogy megszerettem. Bent is megkedveltem, habár neki sem jutott túl sok szerep. Voltak persze szereplők, akiket tökre nem értettem. Pl. Clare tesóját, Markot nem állítja be valami jófejnek, de nekem semmi bajom nem volt vele. Aztán ott van Charisse, Clare barátnője, akiről nem értettem, miért nem hagyja már el azt az idióta Gomezt. És ott van Gomez, akit utáltam!!! Henry legjobb barátjaként beszélt róla, Gomez mégis arra várt, hogy Henry eltűnjön és ááá... milyen barát az ilyen? Milyen ember az ilyen, aki a családjával meg a feleségével is így bánik??

Kedvenc jelenetem például az, mikor Henry találkozik Albával a múzeumban. (sokadik sírás)

Volt olyan jelenetek is, amit nem nagyon tudtam értelmezni például, mikor a 15 éves Henry és a pár hónappal fiatalabb Henry "elütik az időt", amiről Henry azt jegyzi meg "hogy persze azért nem vagyok homokos". Amit, el lehet képzelni, de nem túl konkrét... (vagy ennek örülni kéne?)

Végül mindenkinek ajánlom a könyvet, ne ijedjetek meg az időutazástól, nem kell sci-fiként felfogni, inkább érdekes "betegségként".

Jodi Picoult - Tizenkilenc perc

 

"Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?"

Peter magányos srác, a tipikus iskolai "lúzer". Egy igaz barátjától, Josie-tól is eltávolodott, így a gimnázium maga a pokol volt számára, diáktársai rendszeresen bántották, kihasználták, játszottak az érzéseivel. A tanárok, a szülők nem tudnak beleszólni a diákok csatájába, így Peter úgy dönt, hogy ő fog igazságot szolgáltatni: egy nap fegyverrel indul iskolába. 

Valószínűleg már mindenki hallott iskolai lövöldözésekről, főleg az Államokban, de persze már itthon is történt ilyen... "Iskolai mészárlás", mindenkinek ez az első gondolata ilyenkor, de valahogy még sosem jutott eszembe, hogy ki a gyilkos, hogy vele mi van.

Jodi Picoult 19 perc című könyvét olvastam, magyarul, csak ez a borító jobban tetszett, ezért ezt raktam be. 

A könyv egy ilyen iskolai mészárlásról szól, a New hampshire-i Sterling városkában. Peter egy nap bemegy az iskolába és 19 perc leforgása alatt több iskolatársát (és egy tanárát) megsebesíti és megöli.

Hogy szerintem ez szörnyű-e? Igen, természetesen az.
Hogy sajnáltam-e az áldozatokat? Igen, többnyire.
Hogy megvetettem-e Petert? Nem mondanám.

Amikor halljuk a híreket, sosem ismerjük a történet hátterét, de Jodi Picoult egy nagyon alapos és jó könyvet rakott elénk. Megismerjük a "mészárlás napját", az előzményeket, és a tárgyalás részletei is gondosan fel voltak építve. Egyedül a végén olvastam volna még egy kicsit többet arról, hogy Alexszel és Josie-val mi volt a tárgyalás után.

Szívesen olvastam ezt a könyvet, mert elgondolkodtatott és a szereplők tetteit is kommentáltam magamban. :)

A szereplő, akit ki nem állhattam az a női főszereplő, Josie volt. Legalábbis a tini verziója. Tudom, hogy vannak olyan emberek, mint ő, akik próbálják elrejteni a múltjukat és a "cikis" barátaikat, mert menőnek lenni mindennél jobb, de egyszerűen nem tudom felfogni. Ő maga mondta, hogy a barátai nem barátok, hanem szövetségesek, de akármikor hátba tudják szúrni. A pasija, Matt pedig... totál hülye. Talán szerette Josie-t, de eléggé túlzásba vitte, Josie pedig túl gyenge volt, hogy véget vessen ennek az egésznek. Legalábbis eleinte...

Josie az anyjával, Alexszel is bunkó volt mindig. Ahhoz képest, hogy néha annyira bántotta már, hogy nem ez a menő Josie az igazi énje, hogy az öngyilkosságon gondolkodott, túlságosan is felvette a ribi-viselkedést.

A kedvenc szereplőm Peter, akit sosem tudtam gyűlölni, habár megölt egy csomó embert... kicsit zavart, hogy nem kaptam választ a könyvben arra, hogy egyes embereket miért lőtt le. De egyébként azt hiszem valahol meg tudom érteni... az iskola első pillanatától fogva megkeserítették az életét, és nap mint nap rettegésben élt, nem tudva mit kap aznap. Eleinte ott volt neki Josie, de ahogy beköszöntött a kamaszkor Josie elpártolt tőle, és szinte egyedül maradt. Ha Josie nem változik meg, talán minden más lett volna. Persze őt sosem tudta szívből gyűlölni, sőt, szerette, mert még mindig a régi Josie-t látta benne. Aztán egyszer, talán a legnagyobb megaláztatás után elpattant benne valami, csak vissza akart vágni...
Ha átélsz egy ilyet, nem lehet könnyű talpra állni utána... de vajon a Peter-féléknek milyen lehet újra és újra azzal a tudattal ébredni, hogy egy újabb rémes, megaláztatással teli nap vár rá és sosem szabadul az ördögi körből?