Jay Asher, Carolyn Mackler - The future of us

Josh Templeton 
Helped my son put together a model of the solar 
system today. 
May 8 at 10:26pm · Like · Comment

Terry Fernandez We did that last year. Made me feel nostalgic for Pluto. That was always my favorite planet. 
May 9 at 8:07am · Like 
Josh Templeton Poor Pluto! :-( 
May 9 at 9:13am · Like

I flinch. “What the hell happens to Pluto?”

Emma shrugs. “That, I’m guessing, wasn’t our fault.”

1996-ot írunk, amikor az internet még nem volt olyan mindennapi, természetes része az életünknek, mint manapság. Így van ezzel a tinédzser Emma is, aki most kapta meg élete első számítógépét, és legjobb barátja CD-jének köszönhetően 100 óra ingyen internetet is.

Azonban mikor Emma kipróbálja, különös dolog történik: rátalál a Facebookra, azon belül is 15 évvel idősebb önmaga adatlapjára. Először azt hiszi, hogy valaki gonosz tréfát űz vele, ugyanis amit lát nagyon nem tetszik neki. Kénytelen hát legjobb barátja, Josh segítségét kérni, akivel azonban az elmúlt fél évben nagyon eltávolodtak egymástól.

A könyv alaptörténete nagyon eredeti, persze kicsit abszurd is, hiszen tudományos magyarázata nincs annak, hogy Emma hogy talál rá a Facebookra.

Ha ezt kizárjuk azonban egy rettentően szórakoztató könyvet kapunk, a fő mókát természetesen az alaphelyzet adja. Túl komoly, fajsúlyos történetet persze ne várjunk, de nem is hinném, hogy ez a célja. Természetesen a vége is kiszámítható, de az odavezető út egy nagyon kedves kis történet.

Mindig vonzanak azok a könyvek, amikben időutazás van vagy ilyesmi. Itt Emma csak belepillanthat a jövőbe, de hamar rákattan arra, hogy alakítgassa.

Szerencsére némi fejlődésen keresztülment Emma karaktere, ugyanis nagyon hisztis, önző egy leányzó volt.

Josh pontosan az ellentéte: kedves, segít a bajban és ő nem igyekszik beleavatkozni a jövőbe, ugyanis tökéletesen elégedett vele. Kettőjük között Emma a forrófejű, míg Josh két lábbal a földön jár.

Természetesen vannak itt még barátok, szerelmek, szülők, meg amúgy is, azok a csodálatos kilencvenes évek.

Ennyi a fő tudnivaló. Aki egy könnyű, humoros, de olykor szívet melengető olvasmányt keres, annak csak ajánlani tudom.

Alex Flinn - Bewitching

SPOILEREK!

„Ha tündérmesét olvasol – és ki nem olvas? – azt hihetnéd, hogy vannak boszorkányok szerte a világon – boszorkányok, akik mézeskalácsot sütnek a gyerekekből, több száz éves álomra ítélnek hercegnőket, sőt, szörnnyé változtatnak átlagos tinédzserfiúkat, csak hogy móresre tanítsák őket. De igazándiból csak néhány van belőlünk.”

A tündérmesékben valahogy elfelejtik az emberek mekkora szerepük is van a boszorkányoknak. De ez a történet most egy boszorkányé, Kendráé, akivel már megismerkedhettünk, mikor Kyle-t szörnyeteggé varázsolta. A módszer kissé nyers volt, de hatásos. 

Kendra szeret segíteni az embereknek, de a varázslat néha rosszul sül el, de szerencsére a hosszú évszázadok óta tartó élete során tanult a hibáiból.

A helyszín most Miami, ahol a tinédzser, könyvimádó Emmának van szüksége segítségre, amikor a tökéletes, gyönyörű mostohanővérének érkezése felbolygatja életét.

Kedves Alex Flinn!

Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy szeretlek-e vagy sem.

De komolyan. Imádom, hogy meséket dolgoz fel, jó ötlet, viszont ahogy olvasom a könyveit, egyre csökken a színvonal.

A Beastly újdonság volt, egy kis fordulattal, hangulatos is, jól megírt.

A Kiss in time (Csók, pont jókor) azért volt jó, mert a Csipkerózsika az egyik kedvenc mesém, és a történet se volt rossz, de a vége übermegagagyi volt és ez feldühített.

A Cloaked békává változott királyfinak indult, aztán egy csomó mese őrült keverékévé vált. A fordulatok kiszámíthatóak, a cselekmény unalmas, a mesék összevisszasága pedig felesleges, és amúgy is, szimplán gagyi és csalódás volt a könyv.

Ennek ellenére nem mondok le Alex Flinn könyveiről, mert látom bennük a potenciált, mint pl. a Bewitching. Ennek ellenére a Beastly színvonalát nem közelíti meg, de hál’ Istennek a többiére meg nem süllyed le.

Hol volt a probléma?

Kendra történetét vártam, erre megkaptam, hogy hogy kezdődött az egész boszorkányosdi és néhány olyan részletet az életéből, amire kb. úgy reagáltam mint az előző könyvekben. Felesleges egyszerűen ez a mesehalmozás. A Once upon a time c. sorozatban véleményem szerint nagyon jól csinálják a mesék összefűzését, de itt egyszerűen nem jött át, kissé erőltetettnek hatott. Kendra gondolatai, motivációi pedig nem jelentek meg annyira kidolgozottan, mint vártam.

A két megjelenő epizódot – mesét – ezért szinte csak gyorsolvasással olvastam, annyira nem kötött le, egyedül az tetszett bennük, hogy történelmi vonatkozásúak voltak, és hogy a második, hableányos történet nem ért igazán meseszerű véget.

Ott volt még Warner karaktere. Nagyon nem hittem el, hogy mennyire megváltozott. Egyáltalán nem felszínes a gyerek, tök jó fej, Emma lelkitársa kb. de megjelenik Lisette és hoppá, Emma ejtve van. Ilyen egyszerűen nincs, mégha egy olyan súlyos esemény is következik be Emma életében, mint az apjának a halála, ami azért felforgatja a dolgokat. Persze lehet, hogy csak nagyon megkedveltem a gyereket és happy endet akartam neki meg Emmának, de nem, ez nagyon… valótlan volt.

A végén lévő színészgyerek jellemét és cselekedeteit sem tartottam túl reálisnak, viszont a fordulatnak örültem.

Pozitívum:

Minden negatívum ellenére a fő szál, vagyis ez a kifordított Hamupipőke történet nagyon élvezetes volt a számomra.

Emma rendkívül szerethető karakter, végig szurkoltam neki, hogy minden összejöjjön, míg Lisette érdekes, szinte kiismerhetetlen gonosz.

Róluk olvastam volna még többet szívesen, de az ő történetük egy egész regényt nem tett volna ki valóban, így viszont kicsit kusza volt.

Sajnos nem volt túl értelmes a bejegyzés, de azért szerettem volna írni a könyvről.

Cassandra Clare - City of Lost Souls (The Mortal Instruments #5)

“- Eddig sosem érdekelt téged, hogy a húgod vagyok.
  - Valóban? Az apánk halott. Nincs más rokonunk. Te és én, mi vagyunk az utolsók. Az utolsó a Morgensternek közül. Te vagy az egyetlen, akivel egy vér folyik az ereimben. Te vagy az utolsó esélyem.”

Sebastian, vagyis Jonathan Christopher Morgenstern felszívódott. A gond csak az, hogy vele együtt eltűnt Jace is, és amíg az Árnyvadászok azon dolgoznak, hogy felkutassák a fiút, Jace és Sebastian gonosz kis duója európai turnéra indult.
A barátok természetesen magánakcióba kezdenek, amint kiderül, hogy a Klávé nem tesz meg mindent Jace visszaszerzésének érdekében. Clary bátrabb és elszántabb, mint valaha, megy a saját feje után, hogy megmentse szerelmét, a Lightwoodok pedig Simon és Magnus segítségével keresik a megoldást.
Ez viszont csupán a vég kezdete, az Árnyvadászokra ugyanis az eddiginél sokkal nagyobb veszély vár, és rengeteg áldozatot kell hozniuk fajuk és az emberek megmentése érdekében…

Megőrjített a postásra való várakozás, ugyanis arra számítottam, hogy az utolsó írásbeli érettségimről – német – hazajőve már itt vár rám a kis drágám és olvashatom. Hát a nagy francokat. De tegnap előtt szerencsésen megérkezett, és tegnap estére már be is fejeztem.

Őszintén szólva a Clockwork Prince után sokkal jobban érdekelt az Infernal Devices folytatása, mint a Mortal Instrumentsé, de a City of Lost Souls előtt újraolvastam ezt a sorozatot is, és az, hogy újra az Árnyvadászok világába csöppentem kellően meghozta a kedvet hozzá.

A CoLS jobb, mint az előző rész, ennyit már az elején leszögezhetek. Nekem nem volt semmi bajom azzal sem, ez viszont izgalmasabb, humorosabb és érzelmesebb is volt, és az olvasása után egy igen hatásos befejezésre számítok a City of Heavenly Fire-ben – amit valószínű meg is fogunk kapni, KÉT év múlva…
Emellett a borítója is gyönyörű, és több, mint száz oldallal vastagabb is! Legalábbis az én kiadásom, amit sikerült úgy olvasnom, hogy ne gyűrődjön meg a gerince, hálleluja!

A legszembetűnőbb változás számomra a helyszínek változása volt. Az Intézet nagyon kevés szerepet kapott, a főhadiszállás Magnus brooklyni lakása, emellett jártunk több európai városban és metróaluljáróban is, Jordan és Simon lakásában és a Praetor Lupus házában.

Clare sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a mellékszereplőkre, aminek én rendkívül örültem, hiszen néha már kicsit sok tud lenni a Jace-Clary szerelmi évődés, persze szeretem őket együtt, meg külön-külön is, de sok lehetőség van a többi szereplőben is.

Magnus az abszolút kedvenc. Ő a legőrültebb, legtitokzatosabb figura, habár sajnos a komoly oldalát is megismerhettük. Szerencsétlen warlockot valóban kicsit kihasználják hőseink, és habár örülök, hogy kulcsszereplővé lépett elő, és érdekel a története is, néha gondolkozhatnának is ezek a kis tinédzserek ahelyett, hogy Magnus Bane-nek füttyentenek.

Alec nagyon sok fejlődésen ment keresztül a kötetek során, de mindig is közel állt a szívemhez, mert érzékeny, de bátor és bármit megtenne a szeretteiért. Ennek ellenére csinált néhány nagyon buta dolgot, de meg lehet érteni.

Azon gondolkodtam, hogy Simont mindig is ennyire szerettem-e. Mert az újraolvasás során és a könyv során is egyszerűen imádtam. Habár már nem egyszerű halandó, mégis ő és Clary képviselik azokat, és irtó vicces tud lenni, amikor Simon groteszk helyzetet teremt egy-egy oda nem illő, „földi” poénjával.

Izzyben a szeretnivaló, hogy igazi kemény csaj, megérdemli a figyelmet.

Maiát és Jordant nagyon nem tudtam hova tenni. Örültem, hogy örülnek, de ez nagyon tölteléksztori volt a számomra.

Claryt jó hősnőnek tartom, örülök, hogy nem nyáladzott túl sokat. Jace és Jace-de-azért-nem-teljesen között látható volt a különbség, habér mindketten szarkasztikusak voltak, a gonosz én inkább olyan volt, mint Jace a könyvek elején, nem pedig a hősszerelmes kiadás.

Sebastian NAGYON jó gonosz. Egy beteg állat a gyerek, szarkasztikus, hataloméhes, de azért szegénynek egy kis szeretethiánya is van valószínűleg. Sok problémát fog még okozni! (Remélem. Ha-ha.) Talán nem úgy kéne BFF-eket szereznie, hogy démoni erővel magához köti őket, de ha más nincs! Jace és az ő kapcsolata is kissé groteszk volt, de a legjobb formában. Azért örülök, hogy az én bátyám nem ilyen.

A végén teljesedett ki igazán a sztori, de végig szórakozató volt. Az eleje ugyan kicsit vontatott volt, főleg, mert tomboltak a hormonok. Néha olyan volt, mintha a Gossip Girl egy részébe csöppentem volna, a szereplők hirtelen rájöttek, hogy tinédzserek és triviális tini problémáikkal is foglalkozni kell, nem lehet állandóan démonokat idézgetni meg öldökölni!

Clary meg Jace meg nehogy azt csinálják, mint a Beautiful creatures végén Ethan meg a lány, akinek nem jut eszembe a neve, mert behalok. Pár hónapja ismerik egymást, nem hiszem, hogy az lenne a legnagyobb problémájuk, hogy mikor csinálják már azt.

Az epilógus ütött. Először érzelmileg – bár sajnos ezt már elspoilereztem magamnak… - de azért egy-két könnycseppet mégis hullattam (az OTP az OTP), majd pedig kaptunk egy erős cliffhangert, ami azért igencsak felkeltette kíváncsiságunkat. Furcsa belegondolni, hogy már csak egy kötet a TMI-ből, meg az Infernal Devicesból is.

Apropó, Infernal Devices. Én imádtam a kis utalásokat: Will könyve Jace-nél, Brother Zachariah, a női warlock, aki Claryn elvégezte a rituálét…Emellett az is sejtetett valamit, hogy ismerős középső neveket ismertünk meg: Clarissa Adele Morgenstern, Alexander Gideon Lightwood, Stephen William Herondale.
Sajnos valószínűleg lényegesen nem fog kapcsolódni a két sorozat, hogy külön-külön is lehessen olvasni (brühühü), de elméleteket gyártani nagyon jó elfoglaltság. Ebben a legjobbak a tumblr-ös TMi fandom, de komolyan. A kedvenc elméletem, hogy Brother Zachariah a jövőből visszatért Jace… a könyv alatt én Jemre tippeltem, de úgy érzem nem lesz ennyire kiszámítható. Mekkora poén lenne, ha Valentine lenne?