Richelle Mead: Vámpírakadémia sorozat (Kedvcsináló)

„Nekem volt egy határozatlan idejű megállapodásom Istennel: én hajlandó vagyok hinni benne – már úgy nagyjából –, amíg ő hagy engem aludni vasárnaponként.”

Rose Hathaway és legjobb barátnője, Lissa Dragomir szökésben vannak, mióta két éve otthagyták a montanai Szent Vlagyimir Akadémiát. Sikeresen elrejtőztek a gonosz vámpírok, vagyis strigák elől, de két év után az Akadémia őrei rájuk találnak, és visszahurcolják őket az iskolába, ahol egész életüket töltötték.

Így kezdődik a hatrészes Vámpírakadémia sorozat, ami már mondhatni nem mai gyerek, hiszen az első rész 2007-ben jelent meg, és 2013-ra már a spin-off sorozat, a Bloodlines harmadik részénél járunk.

Jogos kérdés, hogy akkor mi a fenéért most fedeztem fel? A válasz nagyon egyszerű. A Twilight után elkapott a vámpír láz, mára viszont már herótom van egyszerűen tőlük. Na meg, ha valaki egy pillantást vet a borítóra, azt hiszi valami gagyi szoftpornót kap a pénzéért, a címéről pedig ne is beszéljünk… ugyanakkor ott van az a nem túl nagy, de kemény mag, akik imádják a sorozatot, és molyon is 90%+-os az értékelése. Ez gyanús volt.

Szóval kezembe kaptam a régóta várólistás kötetet… és hét nap múlva arra eszméltem fel, hogy ki is végeztem a sorozatot.

Természetesen az is segített, hogy a kötetek nem Trónok harca hosszúságúak, de a folyamat fő mozgatórugója az volt, hogy Richelle Mead egy hihetetlen akciódús sztorival ajándékozza meg olvasóit, hogy csak lesünk, a vége pedig szinte kivétel nélkül izgalmas cliffhanger, szóval jobb is, hogy rendelkezésünkre áll az összes kötet.

Annak ellenére, hogy a többi ifjúsági regénnyel szemben tényleg azért győz kiütéssel (no pun intended), mert izgalmas a cselekménye, rendkívül szerethető benne a szerelmi szál, ami sosem megy át a nyálas kategóriába, a főszereplők jól kidolgozottak, nem nehéz őket megkülönböztetni, és külön imádom a főszereplő és narrátor, Rose szarkasztikus humorát, és tetszik, hogy az alapvetően komoly történésekbe azért vegyül egy kis középsulis dráma is.

De az igazán döntő tényező számomra az volt, hogy bár alapvetően vámpírkönyvről beszélünk, ez alig észrevehető. Ez furán hangzik, de igaz. Vázolom Mead vámpíruniverzumát:

Kétféle vámpír létezik a világban: a Moroi (morák) és a Strigoi (strigák). Mindkét csoport az emberektől elzártan él, de több lényeges különbség is van köztük, így ellenségek.

·         A morák: - születnek, két mora szülőtől
                 - ritkábban isznak vért
                 - csak olyanokból isznak („Etetők”), akik önként vállalkoznak rá            
                 - nem élnek örökké, csak valamivel tovább, mint az emberek
                 - különleges képességeik vannak: tudják idomítani uralni az elemeket
                 - a társadalmukban van egy uralkodó, és 12 mondhatni nemesi család

·         A strigák: - önként vállalkoznak, vagy teremtik őket
                 - gyakran és sok vért isznak…
                 - …amiért leginkább ölnek
                 - örökéletűek

Rajtuk kívül még léteznek a dhampirok, vagyis félvámpírok. Ők egy mora és egy dhampir szülő gyermekei, vagy ritkább esetben ember és mora viszonyból születnek, de ezt eléggé megvetik, mert nem keverednek emberekkel.
A Szent Vlagyimir Akadémián a dhampirok együtt nőnek fel a morákkal, ám belőlük 18 éves korukban őrzők válnak, akiknek a feladatuk, hogy életük árán is megvédjék a morákat a strigáktól, akiket nem éppen harcra képeznek ki.

Kedvenc szereplők:

·         Rose Hathaway: A dhampir lány végre egy igazi BAMF, ami nagyon ritka manapság a tehetetlen hősnők világában. A sorozat elején még felelőtlen és vakmerő, de a történet előrehaladtával tanul egy kis alázatot is, ami szerintem nagyon jó karakterfejlődés a részéről. Bírom a humorát, és tetszik, hogy az esetek többségében tudta mi a helyes, és képes volt áldozatokat is hozni érte. (Spoiler: Valószínűleg a sorozat legszomorúbb kinyilatkoztatása volt, mikor kijelentette, hogy és most elindul megölni a szerelmét.)

·         Dimitri Belikov: A szintén dhampir és orosz isten Dimitri a Szent Vlagyimir Akadémián őrző, később Rose instruktora, és néhány szempontból szöges ellentéte. Mindig igyekszik megőrizni komolyságát és tekintélyét. Imádja a western regényeket és ragaszkodik híres-neves malaclopójához.

·         Adrian Ivashkov: Adrian egy mora, akinek különleges képessége van. A királynő másodunokaöccse (vagy mi), az egyik nemesi család sarja, igazi playboy, kacér humorral. Természetesen hatalmas szíve van, és már csak ezért is imádjuk, és adnánk neki minden részben egy nagy ölelést. (Mert megérdemli.)

Ennyi a legfontosabb tudnivaló. Ha izgalmas YA fantasyt olvasnátok, amiben van szerelem, barátság, de néhány segget is szétrúgnak – ne keressetek tovább! :)

u.i.: Február 14-én jön a belőle készült film is, aminek előzetesével kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt pont azt emelik ki benne, hogy vámpíros, amikor ezt a könyvekben, mint már említettem, észre sem lehet venni. Másrészt kissé komolytalanabb a hangulata, mint a könyvnek, de végülis mondhatjuk, hogy az első könyv után lesz inkább sötétebb a hangulata.

Cassandra Clare - Clockwork Princess (The Infernal Devices #3)

SPOILER, ergo cselekményleírás az egész posztban!

„- Nem hiszed, hogy képes vagyok harcolni, csak mert lány vagyok.

  - Nem hiszem, hogy képes lennél harcolni a menyasszonyi ruhádban. Ha ez számít valamit, még Will sem tudna ebben a ruhában harcolni.
  - Talán nem. Viszont ragyogó menyasszony lennék.”

Az Intézet lakóinak Jem és Tessa közeledő esküvőjére kellene készülnie, ám a látszólag nyugalmas időszak csupán két hónapig tartott. Mortmain ugyanis újra felbukkan, hogy magával vigye Hercegnőjét, és a ’pokoli szerkezetek’ segítségével eltöröljék a Föld színéről az Árnyvadászokat.

Ez a bejegyzés rendkívüli megszakítása a lusta-vagyok-olvasni-ezért-blogolni-se-tudok hiatusnak. A különleges alkalom pedig abból adódik, hogy végre valahára, több mint egy év várakozás után, megjelent, megjött és el is olvastam a Clockwork Princesst, a szívemben különleges helyet foglaló Infernal Devices trilógia harmadik és egyben befejező részét.

Voltatok már úgy, hogy egyszerre imádtatok és gyűlöltetek is egy könyvet? Mert ezzel pontosan ez volt a helyzet. Már-már remegtem a várakozástól, és rettentően élveztem az olvasást, de nem tudnám azt mondani, hogy ötöst érdemel. Ha nagyon elfogult lennék, persze azt mondanám, de ha igazságosak vagyunk, akkor nem. Mert egy óriási érzelmi hullámvasút a könyv: a közepén és a végén konkrétan zokogásban törtem ki, de néha nagyon mérges voltam, és persze voltak aranyos részek is, de látszott, hogy itt nem azon van a hangsúly, ez a „sötét” rész a trilógiában.

Haladjunk kívülről befelé! A könyv gyönyörű. De tényleg. Nem csak a borítókép, hanem a színe, ahogy csillog, szép vastag, satöbbi. Ráadásul, az általam is birtokolt keményborítós kiadás védőborítójának belsejében egy igen keszekusza, ámbár részletes családfa van, ami ISZONYATOSAN spoileres, így mindenképpen le kell győzni a kísértést, hogy még a könyv kezdete előtt elolvassuk. 568 oldal csoda, a legvastagabb a trilógiában.

A történetről. Azt kaptam-e, amit vártam? Nos, igen is meg nem is. Egyrészt mindenki megkapta a maga happy endjét, ezt nagyon pozitívan ítélem meg – valaki persze sziruposnak tartja, de ha pl. a Da Vinci kódnak lehetett szappanopera vége, ennek miért ne lehetett volna? Ennek ellenére az nem tetszett, hogy mindenkit össze kellett párosítani mindenkivel.
Több csavart szerettem volna látni a történetben, váratlan fordulatokat. Itt jön a képbe Jem. Gondolom az lett volna a nagy durranás a sztoriban, hogy a mi szeretett Mr. Carstairsünk mégsem halt meg, hanem Silent Brother lett. Hadd idézzek saját, CoLS-ról írt bejegyzésemből: „A kedvenc elméletem, hogy Brother Zachariah a jövőből visszatért Jace… a könyv alatt én Jemre tippeltem, de úgy érzem nem lesz ennyire kiszámítható.” PEDIG DE! Na persze, ha valaki nem agyal rajta sokat, nem olvas teóriákat, stb., az talán meglepődött, de még így is voltak buktatók.

·         már elnézést, de milyen szereplő hal meg a könyv felénél?

·         nincs komoly gyász, temetés, stb., de oké, Jessie se kapott

·         Charlotte mormolása arról, hogy reméli jó döntést hozott

·         satöbbi

De nem mondanám kimondott problémának, az Infernal Devices ugyanis mindig is inkább az érzelmekről szólt, mint az akcióról, talán ezért is áll közelebb a szívemhez, mint a Mortal Instruments).

A szereplőkről, és amik velük történtek:

Kezdjük is mindjárt Jemmel. James Carstairs az egyik legszerethetőbb figura, aki valaha is élt a lapokon. Eszeveszetten imádom az első kötet óta, már ott is kifejtettem, hogyha meghal, tüntetek! Nálam nem létezik Team Will vagy Team Jem, hihetetlen, de Clare-nek sikerült két olyan férfiút teremtenie, akik teljesen ellentétei egymásnak, mégis száz százalékig ugyanolyan fontos helyet foglalnak el az olvasó szívében. Tudtuk, hogy meg fog halni, de halálhíre mégis összetörte a kis lelkem.  Nem egyszer, nem kétszer könnyeztem meg a beszélgetéseit Willel vagy vegyük azt, amikor Charlotte Jemmynek hívta… A Parabatai című fejezeten konkrétan bömböltem. Akkor még nem gondoltam volna, hogy a halálnál történhetnek rosszabb dolgok is vele. Mert ekkor elkezdtem gyanút fogni: mi van, ha beigazolódott a gyanúm, és tényleg Jemből lesz Brother Zachariah? Ez sokkal, sokkal rosszabb érzés volt, mert tudtuk, hogy Jem NEM AKAR Silent Brother lenni, értitek, NEM AKAR, és én annyira megszerettem ezt a szegény srácot, hogy konkrétan fájt a szívem érte. Mert végül mégis úgy döntött, hogy inkább megszakítja a kapcsolatot mindenkivel, akit szeret, nem csinál soha többé olyat, amit szeret (lsd. hegedű), csakhogy segítse Tessát, Willt, és a többieket. (!!!) Igaza volt Tessának abban, hogy holtan sem tudna zenélni, satöbbi, de azt látni, hogy Jem, aki már annyit szenvedett, most ismét, sok száz évig szenvedni fog önfeláldozóan összetörte a szívemet. Bevallom, ezután iszonyatosan keserű szájízzel folytattam a regényt, és egészen az epilógusig nem tudott nyugodni az igazságérzetem, tudta, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Na de az epilógus! Ez volt az a rész, amire tényleg nem számítottam: hogy Jem Silent Brothersége visszafordítható, és új esélyt kaphat egy egészséges életre, Tessával az oldalán. Máshogy tényleg nem lehetett volna megoldani úgy, hogy tényleg mindenki elégedett legyen: Tessát nem vádolhatjuk semmivel, hiszem Will akkorra már nyolcvan éve halott volt, és ő nem szeretett senki mást, szabadon segíthette és szerethette Jemet. ÉS EZ TUDJÁTOK MIT JELENT, UGYE? Na jó, nem biztos. Szóval, ez jelentheti azt, hogy Jemet láthatjuk még később a TDA-ban, ugyan az spoileres lenne az Infernal Devicesra. Viszont mivel Tessa nem tudott arról, hogy Jem „meggyógyult”, sajnos azt kell feltételeznünk, hogy Tessa nem lesz benne a City of Heavenly Fire-ben.

Will és Tessa. Ugyanolyan mértékben szeretem őket, mint Jemet. Tessa nagyon jó hősnő, nem idegesítő, bátor, érdekes. Will pedig a legsötétebb időkben is megnevetteti az olvasókat, és lehetetlen nem szeretni. Mindenki megkapta a maga happy endjét, DE muszáj megemlítenem a Bizonyos Tizenkilencedik Fejezetet. A szituáció: Will Tessa keresésére indul, útközben megszakad a parabatai kapcsolat és tudja, hogy Jem halott. Rátalál Tessára, de béna módon bent ragad vele. Kisírják magukat Jem miatt, és végül úgy határoznak, együtt töltik az éjszakát.  Na, itt voltam úgy, hogy ne. Mert én értem, hogy

·         tényleg SZERETTÉK egymást

·         a gyász furcsa dolgokat művel az emberrel

·         Will másnap valószínűleg meghalt volna

·         Tessa pedig hozzáment volna Mortmainhez, és ez lett volna az egyetlen, első és utolsó rendes, szerelmes szexuális élménye

·         és Jem is tudta, hogy Will szereti Tessát és áldását is adta rájuk

Ennek ellenére egyszerűen nem hiszem el, hogy ennek pl. a Wessa rajongók maradéktalanul tudtak örülni, ráadásul lelkendezve. Mint teljesen pártatlan emberke, azt kell mondjam, hogy a fentieket is megfontolva, mégis úgy éreztem, hogy ez így furcsa és keseredés és nem igazán helyes. Mert Jem, Will lelkének másik fele, Tessa vőlegénye MOST „HALT MEG”. Persze a lelkiismeretek utána dolgoztak, de… én nem tudtam teljesen örülni. De mit számít, hogy én mit gondolok.

Mellékszereplők:

Túlságosan megnövekedett a populáció, ergo megosztott volt a figyelem. Tulajdonképpen csak Will kishúgával, Cecily Herondale-el volt problémám. Rettentően idegesítő volt, Isabelle-hez hasonlítják, de őt sokkal jobban szeretem. Na meg persze egyből összeboronálták a kicsi Gabriel Lightwormwooddal.
Akiket imádtam az Sophie és Gideon. Nagyon reméltem, hogy legalább ők egymásra találnak, és habár érdekes volt a nagy drámában Gideon bénázása, belépett a kedvenc karaktereim körébe.
Persze Henry, Charlotte, Magnus semmit sem változtak, ugyanúgy rettentően szerethetőek.

Ami külön tetszett:

·         A Herondale csillag! Elfelejtettem, hogy ki kéne derülnie mikor is találkoztak a Herondale-ek egy angyallal. Valami olyasmit vártam, hogy simán megidézi vagy szívességet kér vagy ilyesmi, de az, hogy Tessa angyala miatt lett ott a jegy, aaaaannyira szép és megható… (*gyenge idegrendszer, elnézést*).

·         James! Alig várom, hogy olvassunk még róla… Jem nevét viseli, Tessa és Will a szülei, érdekes egy kölök lehet.

·         Will esküvői beszéde Gabriel és Cecy esküvőjén (epilógus)

·         a kalácsok az ágy alatt, amikor Gideon megdobja Gabrielt kaláccsal

Ami nem tetszett:
Szerencsétlen Ithuriel! Úgy sajnáltam.

Végeredményben azt kell elmondanom, hogy hihetetlenül szerettem ezt a sorozatot, és talán nem lett grandiózus vége, de szeretetteljes vége lett. Ave atque vale, Infernal Devices!

+1, ami tetszett:
Cassandra Jean rajzai, amiket a könyvhez készített… a tarot kártyák, a fanartok. CSODÁLATOSAK!

Leiner Laura - Útvesztő (Szent Johanna Gimi #7)

„Te jó ég, mi történt? Várj. Nem sírós a hangod, tehát nem álmaid hercege dobott ki. Nem tűnsz riadtnak, úgyhogy nem a kedvenc könyved esett bele a fürdőkádba. Nem vagy megdöbbent, ergo nem az történt, hogy végre rájöttél, mennyire unalmas vagy. Hm. Tippem sincs, mi lehet a bajod. Eredetileg nem érdekelt, hogy mit akarsz mondani, de így, hogy ezeket a lehetőségeket kilőttem, tulajdonképpen egészen izgatott lettem.”

Eljött a már sokak által vágyott végzős év Reniéknek, de csak most kellett rájönniük, hogy talán nem is lesz olyan könnyű elhagyni a Szent Johannát.
Nem csak a barátok, ismerősök miatt, de néhányan még azt sem tudják hogyan tovább. Köztük van Reni is, akit több minden is érdekel, de nem tud maga dönteni, viszont befolyásolni sem akarja magát hagyni. Végül, mikor már sikerül dönteni, váratlan szerencse éri…

Kicsit nehéz most az SZJG7-ről írni, mert még augusztus végén olvastam és nem túl friss az élmény, de megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

Ez volt az első Szent Johanna Gimi, amit nem úgy összekunyeráltam, hanem végre megvettem. Aztán miután elolvastam, el is adtam. Igen. Sajnos nem ez volt a sorozatnak az a kötete, amire azt mondtam, hogy na, ezt mindenképp újra akarom olvasni, és végül nyelvészet könyvre cseréltem. Ez van.

Szerény véleményem szerint tényleg ez volt a sorozat leggyengébb láncszeme, az is mutatja, hogy eddig minden kötet öt pontot kapott nálam, a molyon ez most csak 3 és felet.

De miért is van ez? Ráfoghatnám a tényre, hogy iszonyatosan vártam, és valami nagy durranást képzeltem el, de tényleg nem ez a helyzet.

Az igazság az, hogy sosem voltak a könyvekben nagy fordulatok, váratlan meglepetések, vagy különösebb izgalom, mégis tele volt fantasztikus humorral és kedves, jól kitalált jelenetekkel.
Na, ezt hiányoltam most. Nem is volt talán olyan rész, amin hangosan felnevettem volna, és az egész kissé vontatott volt, még a végére is igazán számíthattunk. De! Mondjuk azt, hogy a nyolcadik és utolsó rész a sorozatban valami frenetikus volt, és ez a felvezetés azért kellett, hogy még nagyobbat üssön.

A szereplők még mindig valami imádnivalóak. Az egyetlen, amin nem tudom túltenni magam az, hogy mennyire éretlenek. Nem úgy értem, hogy állandóan csak a szórakozáson jár az eszük vagy ilyesmi, de a komoly témák még nagyon nem jutnak el a tudatukig – még Reninek sem. Aki olvasta tudja, mire gondolok.

A kedvencem persze Kinga, a terminátor. Az ő jelleme hozza a legtöbb poént, és bármennyire kemény is tud lenni, azért valljuk be, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen barátra, aki próbál minket terelgetni az életben.

Főhősnőnk, Reni még mindig nagyon kis tesze-tosza. De nem baj, így szeretjük. Bár az elég furcsa, hogy ő az éltanuló az osztályban, mégis ennyire nem tudta, hogy mi legyen vele a gimnázium után.

Cortez, Cortez, Cortez. Róla még mindig nem tudunk meg eleget, és ez nagyon irritáló. Remélem az utolsó részben legalább többet fog makogni, és kicsit jobban belelátunk majd a fejébe, mert ez így nem állapot!

Mivel a molyon még anno jelentkeztem a „A Szent Johanna Gimi – Folytatás a rajongóktól” kihívásra, így a következőkben azokat a már előre tudott tényeket szeretném kommentálni spoileresen, amik alapján teóriákat kellett gyártani.

– Szerintetek hogy folytatódik a történet? 

Ez nagyjából bejött, ugyanis a továbbtanulási parát mondtam, ami azért elég egyértelmű volt.

– Cortez és Reni együtt maradnak? 

Itt mindkettőre láttam esélyt: szakításra és boldogságra is. Lehet, hogy egy ideiglenes szakítás feldobta volna a sztorit, de nem, Cortez és Reni már szinte nyugdíjas házaspárnak számítanak, nem szakítgatnak csak úgy, maximum az utolsó részben a továbbtanulási problémák miatt.

– Tami összejön Dave-vel? 

Itt is azt válaszoltam, hogy esélyes, de hát HMMM. Ugye mégsem történt meg. Vélemény lejjebb kifejtve.

– Na és Edinát végre lekoptatja valaki? 

Már nem emlékszem mi volt a könyvben Edinával, de biztos valaki lekoptatta, ahogy mindig. :D

– Kingával és Zsoltival mi lesz? Lesz egy TÉNYLEG végleges szakításuk? 

NA MOST MÁR KIAKADHATOK? Fffúúú. Arra tippeltem, hogy nem fognak végleg szakítani, legalábbis az egyetemig biztos nem. Hát, itt jó nagyot koppantam, mert a könyv egyetlen igazán nagy meglepetése a Kinga és Dave páros megszületése volt. Imádom őket külön-külön, de Zsolti és Kinga afféle SZJG-s OTP-m volt, még Reniéknél is jobban szurkoltam nekik. Így hát összetört a szívem, mikor végleg szakítottak. Lehet, hogy bennem van a hiba, de a Kinga-Dave páros egy kicsit erőltetettnek tűnik.

– És a legfontosabb kérdés: Virág kutyájának mi lesz a neve? :D 

Ez valóban nagyon fontos. Hát a „Kutya” névre tippeltem, nem jött be.

– A pár aki szakítani fog:

Tulajdonképpen mindegy volt nekem, csak ne Virág és Ricsi, Kinga és Zsolti vagy Reni és Cortez, de ha muszáj, akkor már Reni és Cortez legyen. Nem. Jött. Be.

– Kik jönnek össze:

Arnoldot és Justine-t mondtam, mert miért ne. Az egyenlet fele be is jött.

Elégedetlenségem ellenére már elmondhatatlanul várom az utolsó részt, de rossz is lesz tudni, hogy ezután maximum újraolvashatom a történetet.

Hiába a legjobb magyar tini könyvsorozat, sőt, simán megállná a helyét a kategóriában amerikai társaival is, ez a kötet sajnos csak egy jóindulatú négyes alát kap ma tőlem. :(

Jamie McGuire - Beautiful Disaster

“- I’m not trying to bag you. I just wanna hang out.

    -  Bag me? How do you ever get laid talking like that?” 

Abby Abernathy-nak egyetlen vágya van, mégpedig az, hogy elfelejthesse múltját és új életet kezdhessen. Nincs több szerencsejáték vagy ivászat, a benne lévő vadócot mélyen elzárta és megpróbál belejönni a szende jó kislány szerepébe.
Egészen addig sikerül is, míg meg nem ismeri Travis Maddoxot egy illegális bunyón az egyetemen. Travis iszik, verekedik és minden éjjel más hölgy boldogítja, vagyis a mostani Abby szöges ellentéte.

A lány menekülne előle, de szerencsétlenségére Travis teljesen rászáll, Abby álcája pedig kezd megfakulni…

Szintén new adult könyv, és pont az Easy után olvastam. Nos, voltak hasonlóságok természetesen, de különbség is rengeteg volt.

A Beautiful Disasterben adott Abby, aki rejtegeti a múltját, nem szívesen gondol rá vissza, a könyv során persze kiderül, hogy miért.
Aztán ott van Travis, aki igazából jelenleg egy nagy tuskó, de természetesen übernagy változáson megy keresztül.
Az útjukat az egyik legnagyobb tinikönyves klisé, egy fogadás keresztezi. Bár bevallom, nekem a fogadásos téma különösen tetszik, még akkor is, ha tényleg klisé.
Persze ebben az esetben kissé eltúlzott lett. Ugyanis ha Abby veszti el a fogadást, egy hónapra be kell költöznie Travishez. Nos, igen, alig ismeri, de persze azért bevállalja. Ezt nem igazán tudtam komolyan venni.

A karakterek néha már-már túl impulzívak, olykor egészen a Fifty-re emlékeztetett a dolog. (És nem, ez nem jó.) Ez főként a végében nyilvánul meg, amin igazából csak röhögni tudtam.
Sajnos egyik karakter sem sikerült igazán kidolgozottra, Abbybe is, de főleg Travisbe túl sokféle személyiségjegyet akart belesűríteni az írónő, aki így kicsit skizofrén hatást kelt.

A mellékszereplők ellátják feladatukat, vagyis segítik főhőseinket, de sajnos ők sem elég érdekesek.

Na, most nagyon úgy hangzik, mintha ez egy rossz könyv lenne, pedig egyáltalán nem az. Az egész könyv olyan igazából, hogy nagyon jó kikapcsolódás, de nincs meg benne az a plusz réteg, mint az Easy-ben.
Ennek ellenére kíváncsi vagyok a folytatásra is, pontosabban a BD-re Travis szemszögéből, ami jövőre fog megjelenni.
És még arra is kedvet kaptam, hogy az írónő többi könyvét is elolvassam… hát, majd arról is beszámolok, maradjunk annyiban, hogy több kínos pillanatot tartalmazott, mint emlékezeteset.

Összességében jó szórakozást nyújtott, aki ilyen hangulatban van, annak mindenképpen ajánlom, szóval egy erős négyest megérdemel!

Érdekes módon végig a Hedley Storms c. albuma pörgött a fejemben, nagyon ment a regényhez, (főleg a Hot mess, de nagyon durván! :D) be is rakok egy lassabb és egy pörgősebb számot, hallgassátok meg. :)

u.i.: November 5-én magyarul is megjelenik a Maxim kiadótól, Gyönyörű sorscsapás címmel!

Hedley - I won't let you go http://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&NR=1&v=dt0b-rkVZnM&noredirect=1

Hedley - Hot mess ("You're a disaster in a dress" :) http://www.youtube.com/watch?v=1PzpHQ5K2Og

Tammara Webber - Easy

"Love is not the absence of logic
but logic examined and recalculated
heated and curved to fit
inside the contours of the heart" 

Jaqueline nem úgy tervezte egyetemi pályafutását, hogy második évében barátja mondvacsinált okkal szakít vele, neki pedig rá kell jönnie, hogy csak őt követte vakon, pedig talán konzervatóriumban lenne a helye.
A szakítás teljesen felemészti, ráadásul a tananyagban is lemarad, majd az első estén, mikor kimozdulna, csak egy titokzatos idegennek köszönheti, hogy nem lesz erőszak áldozata.
A lány legszívesebben elfelejtené az egészet, de az eset utána mindenhol megmentőjébe botlik…

Az Easy volt az első „mature young adult/new adult” könyv amit olvastam, ami kb. olyan, mint a YA, csak például ez is már egyetemen játszódik. Viszont tetszik ez a kategória, mert a YA már kicsit uncsi tud lenni.

Az év egyik legjobb könyve volt, minden sorát élveztem, pedig a számomra ismeretlen szerző miatt kicsit bizonytalan voltam vele az elején.

Ahogy elkezdtem olvasni elszállt minden aggodalmam, iszonyatosan olvastatja magát a regény. Főleg mert szép, mert hát, van két eléggé komplikált fiatalunk akik egymásra találnak.

Jaqueline nagyon kedvelhető női főszereplő, ami nem túl gyakori manapság. Tetszettek a gondolatai, dilemmái, a kapcsolata a barátnőivel és persze Lucasszal.
Lucas abszolút idealizált férfi karakter. Bonyolult élettörténet, néha már-már túlzóan drámai múlttal, de ő is teljesen jól kidolgozott szereplő.
Mindketten nagyon a szívemhez nőttek, és egyszerűen letehetetlenné tették a regényt a kedves jelenetek.
A mellékszereplők is igazán jók, főleg a negatív karakterek, akiket tényleg úgy istenesen orrbavágnál.

Egyáltalán nem felszínes könyv, van benne egy kis oktatójelleg is, gondolok itt az erőszakos részre. Váltakoznak a szép, drámai részek és a humorosak, méghozzá nagyon jó arányban.
Igazán meglepő fordulatok nincsenek benne azok számára, akik már valaha olvastak könyvet életükben, valahogy mégis izgalmas és végig szurkoltam a szereplőknek. Én imádok szenvedni, de nagyon örültem, hogy itt a végén nem kell, mert happy endet kapunk. Ráadásul bírom a könyveket, amikben értelmet nyer a cím!

Az egyetlen negatívum számomra a borító. Nem igazán tetszik, kissé nyálas, és a gyerek úgy néz ki rajta, mint valami pedofil emo.

Összességében viszont bekerült a kedvencek közé, szóval csiiiiiiillagos ötös!:)