Helen Cross - Szerelmem nyara

„- Nem aprózta el a dolgokat – az ajkamba haraptam, és rebegtetni kezdtem a szempilláimat.
 - Igen, úgy tűnik, rájött a carpe diem. Ez egy latin kifejezés, Mona, azt jelenti, szarj mindenkire, és csináld azt, amihez csak kedved van. A szüleim esküsznek rá.”

A történet egy forró, nyári angliai hónapot ölel fel. A nyolcvanas években járunk. Történetünk főhőse a 15 éves Mona. Nővére épp most ment férjhez, ő viszont még mindig apjával, annak élettársával és mostohatestvérével, Pacallal él együtt apja kocsmája felett. Szabadidejében szívesen játékgépezik, iszogat és ismeretlen középkorú kocsmatöltelékekkel hentereg. Míg meg nem ismerni a gazdag családból származó Tamsint. Hiába a társadalmi különbség, rájönnek, hogy problémáik hasonlóak: Tamsin elvesztette a magát halálra éheztető testvérét, apja elhagyja a családot a titkárnőjéért és anyja is bezizzen. Mona édesanyja pedig egy éve halt meg, apja pedig felszedett egy új nőt, aki két porontyát is hozta magával. Szoros barátságot kötnek, amikor Mona beköltözik Tamsinhoz és megkezdődik a közös útjuk lefelé…

Nem akarok túl sok szót pazarolni erre a történetre, mert egész egyszerűen nem tetszett. Pedig én igazán tudom értékelni az önpusztítós történeteket és nem is arról van szó, hogy zavart a leszbikus szál vagy ilyesmi és én marhára elítélem az ilyen idióta embereket, mint Mona meg Tamsin, de a legfőbb bajom az volt, hogy ez egy semerre nem haladó sztori volt.

Egyedül a végén világosodtam meg egy kicsit, de sajnos a könyv 95%-a így is egyszerűen értékelhetetlen.

Most komolyan: Tamsin leharapja az apja szeretőjének fülcimpáját… ? Ez kicsit erős volt nekem.

Jody Gehrman - Babe in Boyland

„A lényeg az, hogy az érzések megváltozhatnak –és gyakran meg is változnak –egészen hirtelenjében. Ez az egyik legnagyobb kockázat, amikor beleszeretsz valakibe, főleg ezekben a zavaros években, mikor fiatalok vagyunk és nyughatatlanok.”

Natalie, a 17 éves gimnazista Dr. Aphrodite álnéven sikeres szerelmi tanácsokat adó rovatot vezet az iskolaújságban. Legalábbis egy ideig. Aztán hirtelen minden a feje tetejére áll, mikor elégedetlenkedő hozzászólásokat kap – leginkább a fiúktól. Natalie rájön, hogy csak azért volt eddig sikeres, mert mindig azt mondta a lányoknak, amit hallani akartak. De nem is tudott volna mást mondani, mert lány lévén ő sem lát bele az ellenkező nem agyába, azt pedig, hogy egy rendes kapcsolata sem volt soha, kár is felhozni…
A lány, hogy helyreállítsa Dr. Aphrodite hírnevét és hogy bebizonyítsa, hogy van olyan komoly újságíró, mint társai, tényfeltáró riport megírására készül. Hűséges barátnői, Chloe és Darcy, akik szintén belelátnának a fiúk elméjébe, segítenek Natalie-nek hét kérdést kiötölni, ami minden lány fantáziáját izgatja a fiúkról. De lányként őszinte választ kapni nem is olyan egyszerű. Viszont Natalie nem hátrál meg, helyette egy hétre Nat Rogersként, fiú unokatestvéreként beépül a közeli Underwood Akadémiára – csak fiúknak! Az egy heti bevetés alatt meg kell szereznie a cikkéhez szükséges információt és túl kell élnie a pucér fehér fenekek látványát, női mivoltának leplezését, a nyakkendőkötés rejtelmeit és – nem utolsó sorban – a kísértést, hogy az éj leple alatt szobatársáról fantáziálgasson.

A Babe in Boyland egy kedves kis ifjúsági regény. Nem tartogat túl sokat, de tökéletes szórakozás pár órára.
A pár óra alatt igencsak megkedveljük a főszereplőt, Natalie-t, hiszen olyan, mint mi: próbálja elérni, hogy komolyan vegyék, kalandokra vágyik, van egy ősellensége és hát olykor-olykor belezúg a szobatársába, aki azt hiszi róla, hogy fiú. Megesik, mindennapos.

Többnyire életszerű volt, persze kicsit extrém volt ez az „öltözzünk be fiúnak és költözzünk be egy fiúkkal teli koleszba” helyzet, de például a végén nem volt minden mézes-mázos tündérmesébe illő.

Ami nem tetszett, az az erőltetett eleje volt. Ugyanis az írónőnek meg volt ez az ötlete, ami nagyon sok vicces szituációt hoz magával, de odáig el is kellett jutnia. És az, hogy hét ilyen banális kérdést ír össze Natalie, (pl: Mit keresel egy lányban?  Ha azt ígérted, hogy felhívsz, de mégsem tetted, mi történt?) iszonyatosan kevésnek tűnik ahhoz, hogy megérjen egy egyhetes akciót. Szóval erre kicsit gyúrhatott volna az írónő.

Natalie pedig néha nagyon logikátlan dolgokat művel. Oké, hogy plusz cselekmény a történetben, de most őszintén, ki az aki inkább leégeti a barátnőjét, mint hogy szólna neki? És ha zavarja, ahogy a barátnői viselkednek egyes emberekkel, miért nem mond annyit, hogy „Ne már, ők jó arcok!

Ha túllépünk ezeken, elröhigcsélünk a könyvön, és azért van egy elég nagy pozitívuma is: a könyv abszolút nem ítéli el a fiúkat, sőt, próbálja pozitívan bemutatni őket, mert „mégicsak emberi lények!”, ráadásul Natalie emlékeztet minket, hogy nőnek lenni azért végeredményben jó.

Gayle Forman - If I stay (Ha maradnék)

„A szeretet sosem múlik el. Sosem tűnik el, sosem fakul meg míg belékapaszkodsz. A szeretet halhatatlanná tehet.”

Mia Hall és családja egy téli napon úgy dönt, hogy kihasználják az iskolai hószünetet és együtt töltik a napot. Autóba ülnek, de már nem érik el úticélukat, ugyanis balesetet szenvednek. A tizenhét éves lány ezután testén kívül szemléli az eseményeket. Végignézi, ahogyan elveszti családját, és ahogy a saját életéért küzdenek az orvosok, szerettei pedig azért imádkoznak, hogy ébredjen fel.
Rájön, hogy a döntés az ő kezében van. Ha a könnyű utat választja követi családját, nélkülük új életet kezdeni viszont a nehezebb lépés. Mia segítségül hívja az emlékeit, így ismerjük meg az életét. Megtudjuk, hogy szép csellista karrier vár rá, ha felveszik a Juilliardra, viszont ez azt jelenti, hogy el kell búcsúznia szintén zenebolond szerelmétől.
A könyvben végigkísérjük Miát emlékeinek fonala mentén és együtt töprengünk vele azon, hogy mit kellene tennie.

Rengeteg jót olvastam már a könyvről, természetesen ezért is olvastam el. Annyira tetszett, hogy közben azt mondtam, á, most nem olvasom el a folytatást, majd később, aztán most mégis azt olvastam.
Nem volt tökéletes regény, „egyszerű” ifjúsági regény volt, komoly témával. Hiszen mi a komoly téma, ha nem az, hogy lehet, hogy 17 évesen egyedül kell folytatnod az életed, talpra kell állnod azután az egy másodperc alatt bekövetkezett szörnyűség után, ami aztán az egész életedre kihat?
Szörnyű, ha belegondolsz.
De meg kell mondjam, az írónő mégsem túrt le Mia lelkének legbelsőbb bugyraiba. Én beleőrültem volna, ha ilyen történik velem, összeroppantam volna, Mia viszont „jól tűrte’.

Magában a lányban is mintha lett volna egy kis ellentmondás. Komoly lánynak festették le, aki már-már kívülálló, de valahogy Mia mégsem igazán így viselkedett. Persze lehet, hogy csak beképzeltem.
Legjobb barátnőjéből, Kimből egy kicsit keveset kaptunk.

És úgy éreztem, barátjából, Adamből is. Na jó, ez nem igaz, de imádtam a gyereket és nagyon aranyosak voltak a közös jeleneteik. A fiút sokkal kidolgozottabb karakternek láttam, mint magát a főszereplő Miát, szinte ő volt az,aki a legjobban tudott hatni rám. Az írónő olykor-olykor belecsempészett valamit, ami nagyon megérintett, az egyik ilyen Adamhez kapcsolódik:

„Csupán kétszer láttam Adamet sírni. Egyszer, amikor ’Az élet csodaszép’-et néztük, második alkalommal pedig akkor, amikor a seattle-i vasútállomáson voltunk és láttuk, ahogy egy anya Down-szindrómás kisfiával ordít és üti. Akkor elcsendesedett és amikor elsétáltunk, csak akkor láttam a könnyeket legördülni az arcán. Átkozottul belesajdult a szívem.”

Az ilyenek tették azzá a könyvet ami.
Érdekes módon az elején nehezen indult be az olvasás,utána viszont faltam az oldalakat, míg a végére nem értem. És most a folytatást falom.

Megértem, hogy sokan miért tartották feleslegesnek a folytatást és ugyanígy a másik oldalt is. Ez tényleg nem az a történet, aminek folytatást szokás írni, viszont a könyv vége nagyon hirtelen fejeződött be. Így tovább gondolhatja, aki szeretné és hozzágondolhatja, hogy ezután mi történt. Meg vannak az én-félék, akik a folytatást is felcsapják, és mikor az elején elolvassák a szinopszist csinálnak egy olyat, hogy HRRRRRRRRRRRRRRR. Saját tapasztalat. De még meglátjuk mi sül ki belőle.

Addig is az If I stay egy négyest kap tőlem, de valószínűleg csak saját kukacoskodásaim miatt nem kap jelest. Olvassa el mindenki, csak ennyit tudok még hozzáfűzni. :)

Stephenie Meyer - Bree Tanner rövid második élete

„Még csak nem is hittem a vámpírokban, mielőtt egy lettem közülük.”

Bree Tannert már megismerhettük az Eclipse-ben, ahogy feladja a harcot és úgy tűnik, befogadja a Cullen család. Ám az új élete reménye egy perc alatt szertefoszlik, amikor rövid, második életét is elveszik tőle.
Stephenie Meyer kisregényében ennek a mellékszereplőnek átváltozás utáni életét mutatja be, hogy a dolgok másik oldalára is legyen rálátásunk.

Rövid kis szösszenet egy olyan leány tollából (?), aki anno nagyon rajongott a Twilight Sagáért, csak jött ez az iszonyú tömegrajongás…
Szóval csak azért mondom, hogy tudjátok, se nem a ’hater’, se a fanatikus rajongó nem szól belőlem.

A Twilight saga mindegyik része a polcomon csücsül, leginkább a fent említett ok miatt. Tényleg imádtam. Most is szeretem, csak már nem jelenti ugyanazt a számomra, mint azelőtt.
A Bree Tannert viszont már nem vettem meg. Azt hiszem ezt a kisregényt (vagy jó hosszú novellát) Steph jótékonysági céllal írta, viszont a magyar kiadású 140 oldalas könyvért 2-3000 forintot pofátlanul drágának tartok. Sajnos nem vagyok abban az anyagi helyzetben, hogy mindent megvehessek, de hát erre van a könyvtár, de persze aki megteheti, tegye csak nyugodtan.

Alapjában véve tetszett a Bree Tanner rövid második élete. Lehet hogy azért, mert a Beautiful Creaturesnél minden csak jobb lehet, vagy hiányzott ez a Twilight világ, nem tudom.

Nem kell sokat várnunk, tényleg csak azt a pár hetet kapjuk, amit előzetes információink ígértek. Csak hogy a megszokott vega vámpírok helyett most vérbeli vérszívókat kapunk, aki szemrebbenés nélkül letépik egymás karját, Seattle utcáin vadásznak, gyakran egymásnak esnek és ösztöneiken kívül igen keveset tudnak a vámpíréletről, hála vezetőjüknek, Rileynak és a nőnek, Victoriának, aki elcsábította.
Ők ugyanis csupán azért teremtették őket, hogy hadsereget szervezve megszabadulhassanak Cullenéktől, így az újszülöttek boldog avagy boldogtalan tudatlanságban élnek.

Bree és Diego persze rájönnek, hogy becsapták őket és Riley iránt érzett bizalmuk meginog. Riley tulajdonképpen egészen jól felépített negatív hős, amolyan még nem teljesen kifejlett pszichopata, aki képes egy szempillantás alatt a bizalmadba férkőzni, de szemrebbenés nélkül eltesz láb alól.

Bree karaktere kidolgozottabb is lehetett volna. Nem tudtunk meg eleget a múltjáról, így az elejtett információk kissé erőltetettnek tűntek, habár megértem, hogy nem is fért volna bele több minden egy kisregénybe.
Viszont a lány érzései azért igenis átérezhetőek voltak, ennek örültem.

A Bree-Diego szál is jóra sikeredett, Steph nem siette el úgy a dolgokat, mint a Beautiful Creatures írónői.

Összességében persze nem alkotott semmi maradandót, átlagossága miatt kap is egy hármast.

Kami Garcia & Margaret Stohl - Beautiful creatures

„-Na, elég az érzelmek túlzott kinyilvánításából! – Link a bordáim közé könyökölt. – Még a végén rosszul fogom magam érezni, mert éppen most ítéltem magam arra, hogy még egy évig ne randizzak. Elkésünk angolról, ráadásul útközben a harisnyától is meg kell szabadulnom. Tökre bevág a fenekembe!”

Ethan Wate már hónapok óta egy bizonyos lánnyal álmodik, akit még soha életében nem látott, de érzi, hogy sorsuk valahogy összefonódik. Végül ráismer Lena Duchannes személyében, aki éppen most költözött az álmos déli kisvárosba, Gatlinbe remete életet élő nagybátyjához. A konzarvatív kisvárosiak egyből kiközösítik a különc lányt, egyedül Ethan próbál hozzá közeledni. Mindenképp rá akar jönni, hogy ki ez a lány, miért hallják egymás gondolatait és miért kezd el lassan beleszeretni. Lena tudja, hogy távol kell tartania Ethant magától és titokzatos családjától, de nagyobb szüksége van a fiúra, mint gondolná.
Így csöppen Ethan hirtelen a szürke gatlini hétköznapokból egy mágikus világba.

Ne a borító alapján ítéljük meg a könyvet – tanácsolják sokan átvitt és kevésbé átvitt értelemben. Hát én is csupán ezt tudom tanácsolni, ugyanis a Beautiful creatures gyönyörű borítója igazán el tudja magát adni a naiv vásárlóknak.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kölcsönbe kaptam, de ha megvettem volna biztos kiugrom az ablakon, hogy erre szórtam el kevéske pénzem. Ugyanis szerintem ez a könyv abszolút nem érdemelte meg, hogy kiadják, ráadásul egy trilógia része és bestseller…

Esetleg fanfictionként megállná a helyét.
Mindenképpen csak azoknak ajánlanám, akik:
a, fiatal olvasók
b, kezdő fantasy olvasók

Mert a Lenyűgöző teremtmények, ahogy magyarul el lett keresztelve, igazán misztikusnak akar tűnni, ettől lesz már az első fejezettől kezdve iszonyúan hatásvadász ÉS iPod reklám. (minden második oldalon a könyvben: bekapcsoltam az iPodom, ránéztem az iPodomra, egy ismeretlen dalt játszott az iPodom, blablabla)
Az írónők (valójában ezt sem értem, miért kellett ennek a megírásához két ember is) nagyon nagyon be akarják nekünk adni, hogy ez egy tényleg jó sztori, pedig nem az. „Nyomokban jó sztorit tartalmaz”, ezt kéne a borítóra írni, de elég ügyetlen szárnypróbálgatás.

Főleg a szereplők kapcsolata és gondolkodása volt rém rosszul megírva.
 Ethan és Lena nagy szerelmét nem tudom ki kajálta be, de én csak a szememet tudtam forgatni. Két alig tizenhat éves kis suhanc, alig ismerik egymást, de már halálosan szerelmesek, pedig lényegében alig beszélnek, vagyis inkább iszonyúan felesleges dolgok ömlenek ki a szájukon.

Emellett magában a leírásokban is találtam logikai hibákat, pl.:
„A hangja nyugodt volt, de sejtettem, hogy ő nem az. Éreztem, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy összerántsa magát. Könnyed modora eltűnt. A hangja ingerült volt, sürgetést hallottam ki belőle, amit szeretett volna palástolni.”
Most akkor milyen volt a hangja? Megérteném, ha utána még megszólalt volna a szereplő, de nem tette.

A könyvben megteremtett mágikus világ nem volt rossz, de igencsak gyermeteg volt, ezért is ajánlanám fiatalabbaknak.
Az írónők nagyon megszállottak voltak a Konföderációval, mintha az ő törikönyvükben csak ez az egy fejezet szerepelt volna és megakarták volna mutatni, hogy mennyire de nagyon jól ismerik a történelmet.
A végén pedig a „nagy fordulat” annyira nem illett a szövegkörnyezetbe meg mindenbe, amit a könyv képviselt, hogy a legdrámaibb pillanatban hangosan felröhögtem.

550 oldalas ez a csoda, de fogalmam sincs mire fel. Jobb, ha nem hasonlítjuk össze egy hasonló hosszúságú Harry Potter résszel.

Egyetlen pozitívumként a humoros beszólásokat és egy-két humorosabb karaktert tudnám megemlíteni, de sajnos ezek még nem tudták elvinni a hátukon a történetet.

Ezért és a borítóért kap tőlem igazán jóindulatból 2 pontot tőlem a könyv.

Vajon tényleg tetszett a Könyvmolyképzősöknek ez a könyv, vagy csak a profit lebegett a szemük előtt, amikor kiadták ezt a hűdemisztikus izét? Kezdem azt hinni, hogy lassan egyre több esetben lesz igaz a második eset…

Alex Flinn - Beastly

„Varázslat és szörnyetegek csak a tündérmesékben léteznek - vagy esetleg drogos hallucinációkban. De a hősök és a rosszfiúk valósak."

Kyle Kingsbury-nek mindene megvan, amit akar: a sosem alvó metropoliszban, New Yorkban él, egy elit gimi legnépszerűbb diákja, amit híres és gazdag apjának és sármos kinézetének köszönhet és közeledik a bál, ahová az iskola szintén méltán népszerű sznobjával, Sloane-nal megy. Kyle egy tökéletes estére számít, ahol végre megkaphatja a lányt, de belefér még egy kis extra szórakozás is: Sloane-nal és barátaival összebeszélve elhívja az ellenszenves és csúnyácska Kendrát, hogy nyilvánosan megalázzák. De a próbálkozás visszafelé sül el. Kendra, akiről kiderül, hogy boszorkány, miután megbizonyosodott róla, hogy Kyle valóban annyira felszínes és narcisztikus, ahogy gondolta megleckézteti a fiút. Szörnyeteggé változtatja és két évet ad neki, hogy találjon valakit, aki kinézete ellenére, feltétel nélkül szereti őt és megtöri az átkot egy csókkal. Kyle kétségbe esetten elzárkózik a világ elől tudva, hogy talán egész hátralévő életét magányban fogja eltölteni, nem is sejtve, hogy egyszer valakinek örömet okozott, bizonyítva, hogy benne is él emberség.

Alex Flinn (aki Evelyn Waugh-val ellentétben nő…) regénye a klasszikus Szépség és a Szörnyeteg történet nagyszerű újraírása. Én csak a Disney mesével tudtam párhuzamba állítani, de a könyv végén az írónő még számos más forrást is megjelöl.

Nem kell nagy filozófiai tartalmú regényt várnunk, szerintem abszolút azt kapjuk, amit a történethez kapcsolódó ismereteink alapján elvártunk. A Beastly egy egyszerű tündérmese nagyon ügyesen átültetve a 21. századba és pont egyszerűségében rejlik nagyszerűsége. Mert speciel én imádom a Disney világot és a meséket.

Persze azért megvan a tanulság Kyle szenvedésében is. A fiú külseje miatt annyira elszigetelődik mindenkitől, hogy iszonyatosan magányossá és szeretetéhessé válik. Ahogy elveszti „szépségét”, aminek eddig mindent köszönhetett az életben elkezdi felfedezni az igazi szépséget a világban és az igazán fontos értékeket magában. A szerelem eléréséért is küzdenie kell, de ha célba ér, édesebb lesz a győzelem, mint valaha.
Rá kell jönnie arra is, hogy nem köthetjük vagyonhoz vagy ranghoz, hogy ki nyerheti el szeretetünket: amint szörnyeteggé vált, apja elhagyta, de vele maradt a „cseléd”, aki végig gondját viselte és később vak tanítója is igaz barátjává vált.
Tetszett a történetben, hogy könnyen olvasható volt, nem unatkoztam és jól felépített volt.
Kyle nem egyből jött rá, hogy „hoppá, tényleg, milyen gonosz voltam eddig, hogy ilyen felszínes életet éltem”, hanem folyamatos változáson ment keresztül.
Tetszett még az is, hogy az írónő azzal hangsúlyozta a modern korba való átültetést, hogy a fejezetek elejére chatbeszélgetéseket írt Kyle és más átváltozott lények között, akik egymással megbeszélhették problémáikat.
Plusz pont jár azért is, hogy a végén volt egy fordulat a sztoriban, amire nem jöttem rá már az elején.
Egyedül azt sajnáltam, hogy Lindy-ből nem kaptunk eleget, nem ismerhettük meg teljesen a szeméyiségét. Ez kár, hiszen ő a női főszereplő, habár nyílván nem rajta volt a hangsúly.

Alapjáraton 3.5 járna neki, mert valóban egy egyszerű kis történet, de olyan hangulatban voltam, hogy igazán tetszett, szóval mehet neki a négyes.

u.i.: Film is készült belőle Vanessa Hudgens és Alex Pettyfer főszereplésével, amit én meg is fogok nézni valószínűleg, habár zavar, hogy a könyvben Kyle tényleg egy szőrös szörnyeteg, míg a filmben csak simán ronda. Na meg nem éppen Vanessát választottam volna Lindy-nek.

u.i.2: Én tényleg szeretem a meséket és nem vagyok felszínes meg ilyesmi, de azért azt várni szegény Szörnyetegtől, hogy beleszeressen egy csajszi, azért elég meredek, nem? Mármint, nem egyszerűen csak ronda lesz, hanem egy másik fajba tartozó állat… szóval ez kissé… beteg, nem?

Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

"Ébren fekszem, és félek, hogy eltűnsz és sosem térsz vissza. Ébren fekszem, és azokon a dolgokon rágódom, amelyekről félig-meddig tudok a jövőből. De teljes mértékben hiszem, hogy nekünk együtt kell lennünk."

Két főszereplőnk Clare és Henry, akik házasok. Amikor Clare megismerte Henryt, Clare hat éves volt és Henyre 32, ha jól rémlik. De mikor Henry megismerte Clare-t, ő 28 éves volt, Clare pedig 20. Hogy akkor most mi van? Nem kell sokáig várni a kérdésre, hamar kiderül ugyanis, hogy Henry egy betegségben szenved, ami által nehezen tud megmaradni a jelenben és állandóan időutazgat, többnyire a múltba, de néha a jövőbe is ellátogat. Szerencsétlenségére ezt nem tudja kontrollálni, élete bármilyen fontos pillanatában kámforrá válhat, majd anyaszült meztelenül ébredhet akárhol, akármikor, bár Henry megfigyelései alapján leginkább ismert helyszínekre vándorol. Ez történt akkor is, mikor egy hat éves kislánnyal találta magát egy réten, tök pucéron.
Tulajdonképpen tényleg lehetne egy átlagos szerelmi története, de mégsem az. Valahogy sokkal több annál. Mert nem tölti át a könyvet a töméntelen romantika és nem folyik nyál. Persze, a történet egy kapcsolat köré épül, de megmutatja a szenvedős, nehéz napokat is, amikor Clare várja Henryt aki akár napokra is eltűnhet, majd felbukkan a konyha kövén nyakig véresen.

Oké, tudtam, hogy tetszeni fog, mert annyira nem lehet más a filmtől, vagyis hát a film előzetesétől. De mégis nagyon nagyon túlszárnyalta. Ha könyvet olvasok általában 3 kategóriába tudom őket sorolni. A tetszikben van az, hogy nem sok mondanivalója van, de nagyon könnyű olvasni és nagyon szórakoztató, teljesen kikapcsol, egy-két óra alatt elolvasom. Aztán van az, ami már nehezebb, ahol ízlelgetnem kell a mondatokat, mert nem mindig könnyű, lehet, hogy többször le is teszem, de a végén mindig boldogan fejezem be és arra gondolok, na ezzel kaptam valamit, igen. Aztán van a nemtetszik kategória, amivel szenvedek, szenvedek, nem is értem miért olvasom ezt, és néha átkínlódom magam rajta aztán rá se nézek többet, mert arra se jó, vagy egyszerűen abbahagyom az elején/közepén, vagy valahol.
Aztán van ez a ritkább kategória, amibe ez a könyv is tartozik. Egyértelműen a tetszikben van, ott is előkelő helyen. Ebben a kategóriában nem végzem ki a könyvet pár óra alatt, és örömmel tapasztalom, hogy vár még rám százakárhány oldal. Sosem akarok átlapozni, annyira szar. Nem, soha nem gondolom ezt, inkább minden mondatot jól bevések az agyamba és ha letenném a könyvet valamilyen okból, alig várom, hogy újra nekiugorjak. Valószínűleg ez az érzés az, hogy története is van a könyvnek. Haha.

És igen, az Időutazó felesége abszolút idetartozik. Habár néha voltak olyan jelenetek, amiket nem tartottam túl fontosnak, mégsem tudtam mellettük elmenni, mert velük vált teljessé a történet. Sok jeleneten nevettem vagy mosolyogtam, aztán a második kötetet szinte végigbőgtem, de minimum pityeregtem. Aztán az utolsó ötven oldalon már szinte tényleg zokogtam.
A könyv érdeme még, hogy éberségem nem lankadt az események során. Izgatottan vártam, hogy vajon mi az, ami a könyv első felében történt, aminek mi csak egy kis részletét láthattuk, de nagyon furdalja az oldalunkat, aztán a könyv második felében megtudjuk, és bárcsak ne tudtuk volna.

Az érdekesség még az, hogy kedvenc szereplőim közé tartozott az a Henry, aki Clare-hez látogatott a múltba, viszont a jelenbeli Henryvel sokszor nem voltam kibékülve, persze őt is szerettem. Clare-t is mindig nagyon szerettem és néha sajnáltam, de örültem neki, hogy ilyen kitartó. A regény szépsége még, hogy azok a karakterek is szerethetőek, akik nem is igazán sokat szerepelnek. Ilyen volt Kimy, Alicia, aki Clare húga, meg Ingrid, Henry exe, aki először tök közömbös volt, de szinte a legvégén, mikor Albát látják a fiatal Henryvel az utcán, mikor egyetlen mondatot mondott, akkor könnyeim között jót röhögtem, és ezzel valahogy megszerettem. Bent is megkedveltem, habár neki sem jutott túl sok szerep. Voltak persze szereplők, akiket tökre nem értettem. Pl. Clare tesóját, Markot nem állítja be valami jófejnek, de nekem semmi bajom nem volt vele. Aztán ott van Charisse, Clare barátnője, akiről nem értettem, miért nem hagyja már el azt az idióta Gomezt. És ott van Gomez, akit utáltam!!! Henry legjobb barátjaként beszélt róla, Gomez mégis arra várt, hogy Henry eltűnjön és ááá... milyen barát az ilyen? Milyen ember az ilyen, aki a családjával meg a feleségével is így bánik??

Kedvenc jelenetem például az, mikor Henry találkozik Albával a múzeumban. (sokadik sírás)

Volt olyan jelenetek is, amit nem nagyon tudtam értelmezni például, mikor a 15 éves Henry és a pár hónappal fiatalabb Henry "elütik az időt", amiről Henry azt jegyzi meg "hogy persze azért nem vagyok homokos". Amit, el lehet képzelni, de nem túl konkrét... (vagy ennek örülni kéne?)

Végül mindenkinek ajánlom a könyvet, ne ijedjetek meg az időutazástól, nem kell sci-fiként felfogni, inkább érdekes "betegségként".

Jodi Picoult - Tizenkilenc perc

 

"Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?"

Peter magányos srác, a tipikus iskolai "lúzer". Egy igaz barátjától, Josie-tól is eltávolodott, így a gimnázium maga a pokol volt számára, diáktársai rendszeresen bántották, kihasználták, játszottak az érzéseivel. A tanárok, a szülők nem tudnak beleszólni a diákok csatájába, így Peter úgy dönt, hogy ő fog igazságot szolgáltatni: egy nap fegyverrel indul iskolába. 

Valószínűleg már mindenki hallott iskolai lövöldözésekről, főleg az Államokban, de persze már itthon is történt ilyen... "Iskolai mészárlás", mindenkinek ez az első gondolata ilyenkor, de valahogy még sosem jutott eszembe, hogy ki a gyilkos, hogy vele mi van.

Jodi Picoult 19 perc című könyvét olvastam, magyarul, csak ez a borító jobban tetszett, ezért ezt raktam be. 

A könyv egy ilyen iskolai mészárlásról szól, a New hampshire-i Sterling városkában. Peter egy nap bemegy az iskolába és 19 perc leforgása alatt több iskolatársát (és egy tanárát) megsebesíti és megöli.

Hogy szerintem ez szörnyű-e? Igen, természetesen az.
Hogy sajnáltam-e az áldozatokat? Igen, többnyire.
Hogy megvetettem-e Petert? Nem mondanám.

Amikor halljuk a híreket, sosem ismerjük a történet hátterét, de Jodi Picoult egy nagyon alapos és jó könyvet rakott elénk. Megismerjük a "mészárlás napját", az előzményeket, és a tárgyalás részletei is gondosan fel voltak építve. Egyedül a végén olvastam volna még egy kicsit többet arról, hogy Alexszel és Josie-val mi volt a tárgyalás után.

Szívesen olvastam ezt a könyvet, mert elgondolkodtatott és a szereplők tetteit is kommentáltam magamban. :)

A szereplő, akit ki nem állhattam az a női főszereplő, Josie volt. Legalábbis a tini verziója. Tudom, hogy vannak olyan emberek, mint ő, akik próbálják elrejteni a múltjukat és a "cikis" barátaikat, mert menőnek lenni mindennél jobb, de egyszerűen nem tudom felfogni. Ő maga mondta, hogy a barátai nem barátok, hanem szövetségesek, de akármikor hátba tudják szúrni. A pasija, Matt pedig... totál hülye. Talán szerette Josie-t, de eléggé túlzásba vitte, Josie pedig túl gyenge volt, hogy véget vessen ennek az egésznek. Legalábbis eleinte...

Josie az anyjával, Alexszel is bunkó volt mindig. Ahhoz képest, hogy néha annyira bántotta már, hogy nem ez a menő Josie az igazi énje, hogy az öngyilkosságon gondolkodott, túlságosan is felvette a ribi-viselkedést.

A kedvenc szereplőm Peter, akit sosem tudtam gyűlölni, habár megölt egy csomó embert... kicsit zavart, hogy nem kaptam választ a könyvben arra, hogy egyes embereket miért lőtt le. De egyébként azt hiszem valahol meg tudom érteni... az iskola első pillanatától fogva megkeserítették az életét, és nap mint nap rettegésben élt, nem tudva mit kap aznap. Eleinte ott volt neki Josie, de ahogy beköszöntött a kamaszkor Josie elpártolt tőle, és szinte egyedül maradt. Ha Josie nem változik meg, talán minden más lett volna. Persze őt sosem tudta szívből gyűlölni, sőt, szerette, mert még mindig a régi Josie-t látta benne. Aztán egyszer, talán a legnagyobb megaláztatás után elpattant benne valami, csak vissza akart vágni...
Ha átélsz egy ilyet, nem lehet könnyű talpra állni utána... de vajon a Peter-féléknek milyen lehet újra és újra azzal a tudattal ébredni, hogy egy újabb rémes, megaláztatással teli nap vár rá és sosem szabadul az ördögi körből?

Evelyn Waugh: Utolsó látogatás

„Drága Charles,
az íróasztal fenekén találtam egy doboz ilyen levélpapírt, tehát kénytelen vagyok írni neked, hogy meggyászoljam elvesztett ártatlanságomat. Sose látszott életképesnek szegény. Az orvosok kezdettől fogva lemondtak róla.
[…]
Aloysiust semmi esetre sem viszem magammal Velencébe. Nincs rá szükség, hogy mindenféle rémes olasz medvékkel barátkozzon össze, s eltanulja tőlük a rossz szokásaikat.”

Egy tiltott szerelem és az ártatlanság elvesztése a második világháború előtti Angliában. 1925, Oxford. A jóképű Charles Ryder, középosztálybeli diák összebarátkozik a lángoló és nagyvilági életet élő Sebastiannal, Lord és Lady Marchmain fiával, aki meghívja a fiatalembert lenyűgöző családi kastélyukba, Bridesheadbe. Új környezete elvarázsolja, Sebastian gyönyörű húga, Julia pedig elcsavarja a fejét. Miközben érzelmileg egyre jobban kötődik a testvérpárhoz – Sebastian a legjobb barátja, Julia a szeretője – Charles minden egyes látogatásakor új és új felállás lesz érvényes a hármójuk kapcsolatában, amelynek legfőbb okozója a zsarnoki természettel és buzgó katolikus vakhittel megáldott anya személye.

Ez a leírás mintha inkább a könyvből készült filmet jellemezné. Amit én láttam még az év elején. És sajnos az én életemben meg van az a majdnem mindig előkerülő törvényszerűség, hogy nem tetszik az a könyv, aminek már azelőtt láttam a filmváltozatát. Pl. P.S. I love you, Csillagpor. Mindkét filmet egyszerűen imádtam, a könyv viszont csalódás volt. Talán túl nagyok voltak az elvárásaim? Vagy talán tényleg jobb volt a film?
Sajnos ezt éreztem ennél a könyvnél is. A film tetszett és a könyvet is imádni akartam, az elején nagyon jó is volt, de nem jött össze.
Evelyn Waugh (akiről kiderült, hogy tévhiteimmel ellentétben férfi) regényének elbeszélője Charles Ryder. A középkorú férfi a második világháborúban szolgáló katonaként visszatér életének egy fontos helyszínére, Bridesheadbe. A történet tulajdonképpen az ő visszaemlékezése.
Először egyetemi barátjával, Sebastian Flyte-tal látogatja meg a fiú családjának otthonul szolgáló impozáns kastélyt, így csöppen bele a bonyolult családi életbe is és egyben így változik meg saját élete is. Különleges barátság szövődik közte és Sebastian között, elmerül a különböző élvezetekben, megvalósítja álmát, hogy festő legyen.
Az egész regényben megvan az a „régi világ hangulat”. A cselekmény a két világháború közt játszódik, mégsem kapnak túl nagy szerepet a történetben.
Valahogy úgy éreztem, mintha két különböző történetet vagy két író alkotását olvasnám. A könyv első felét valóban imádtam, az oxfordi éveket. Leginkább Sebastian miatt, aki talán az egyik legszerethetőbb figura akit valaha is alkottak az irodalomban. Habár a fiú alkoholista és több élvezetet talál a mértéktelen szórakozásban, mint a munkában, ő az akinek mélyebb rétegeit is bemutatja a szerző. Sebastian személyisége egyszerűen kedves, egy kissé naiv, mindenhová magával cipeli Aloysius nevű játékmackóját, akit egyenrangú társként kezel, lelkileg rendkívül befolyásolható és iszonyatosan félti Charles-szal való barátságát.
Aztán ahogy Sebastian eltűnik a történetből… nem is tudom, mintha eltűnne az egész érzelmi világ. Ekkor tűnt fel, hogy Charles mennyire jellegtelen szereplő és inkább negatív tulajdonságai vannak. Legjobb barátját nagyon könnyen elfelejtette, a gyerekeit nagyon könnyen elfelejtette a szeretője kedvéért, majd a végén a szeretőjét is menni hagyta és valahogy a könyv egész második fele annyira üres. Nem jött át.
A film azért volt jobb, mert az sokkal érzelmesebb volt szerintem. A két testvér és Charles kapcsolata sokkal jobban kiéleződött, a bigott anyuka karakteresebb, unszimpatikusabb figura volt, meg úgy amúgy az összes karakter kidolgozottabb volt.

Jane Austen: Meggyőző érvek

„Biztosan nincs itt olyan emberpár, akinek szíve annyira nyitva áll egymás előtt, annyira hasonló az ízlése, egybehangzó az érzése, mint annak idején nekik, akik annyi örömüket lelnék a másiknak az arcában, mint annak idején ők.”

Anne Elliot apjával és nővérével él együtt. Húga már férjes asszony, nővére – apja segítségével - kitartóan keresi a férfit, aki mellett anyagi biztonságban élheti le életét, Anne viszont nem vár semmit. Már-már beletörődött sorsába, hogy örökké apjával fog élni, vénlányként. Évekkel ezelőtt ő már megtalálta a szerelmet, de a fiatalok bimbódzó románcának vége szakadt a család és a barátok közbenjárása miatt. A kedves, jólelkű Anne azt tette, amit megköveteltek tőle, így elvesztette a szerelmét.
Az Elliot családnak ki kell adniuk házukat, hogy költségeiket csökkentsék. Anne nővére és apja Bath-ba mennek, Anne a húgával és családjával marad. A sors furcsa fintoraként a ház bérlői rokonságban állnak Wentworth kapitánnyal, aki történetesen Anne régi szerelme. Amikor a férfi látogatóba jön, Anne sokáig megpróbálja kerülni a találkozást, végül mégis összefutnak. A kapitány tökéletesen hűvösnek tűnik, Anne nem tudja, mit gondoljon.

Jane Austen regényei állati népszerűek voltak és lesznek is még egy darabig. Habár imádom a kosztümös filmeket is, meg az egész hangulatot, sosem éreztem erős késztetést arra, hogy Austen összes (hat darab) regényét elolvassam, mert eléggé hasonlóak: vadásszuk a férjet, bálozunk és happy end. Na persze nem mintha ez rossz lenne, csak rövid időn belül zavaró lehet.
Azt hittem a Büszkeség és balítéleten túl nincs élet, mert az a legismertebb, fő mű, de tévedtem. Talán a Ház a tónál miatt vettem ki a könyvtárból, mindenesetre nagyon meggyőzött.
Nem értem miért a BB-t ajnározzák agyon, mikor ez a könyv mérföldekkel jobb.
A sok idegesítő testvér helyett Austen az Anne és Frederick közötti feszületségre koncentrál. (Mégpedig mesterien kelti a feszültséget.) Lehet, hogy alapból csak ilyen idegállapotban voltam olvasáskor, de néhány jelenet igen gyors szívdobogást okozott, a vége pedig elégedett mosolyt csalt az arcomra.

P.S.: A filmet kerüljétek!